„Amit adtál, azt kapod vissza”

2013. 07. 11.
Szerző: Kalmár András
Veiszer Alindával a lakásukon beszéltünk meg egy délelőtti találkozót 2013 júniusában, mivel úgy volt, hogy közel egyéves kislánya majd akkor alszik. De Leilának inkább ahhoz volt kedve, hogy intenzíven részt vegyen a beszélgetésben.

Jellemző rád, hogy ennyire nyitott vagy? Hisz nem is ismerjük egymást, mégis felajánlottad, hogy nálatok találkozzunk...

Amíg nem született meg a kislányunk, addig a lakásunk átjáróház volt. Most már újra felengedjük a barátokat: ez a legegyszerűbb, hiszen ha ők jönnek hozzánk, nem kell másra bízni a gyereket. De egyébként sem élünk titkos életet.

Téged úgy ismernek az emberek, mint aki mélyinterjúkat készít, főként kulturális témában. Más típusú műsorban nem éreznéd jól magad?

Elég sokféle műfajt szeretek, hiszen a pályámon volt már történelmi műsor is, amikor szakértőkkel egy-egy történelmi témát beszéltünk át, és diákokból állt a közönség. Vezettem a Nyugat 100 című vetélkedőt, amit a mai napig ismétel a közszolgálati tévé; Radnóti életéről is készítettünk egy sorozatot, ez volt a Radnóti 100. Nagyon sok műfajt ismertem meg: a legutóbbi időszakban volt nosztalgiaműsorom, vitaműsorom is. Sok mindenben kipróbáltam magam, arról nem is beszélve, hogy a pályám elején Az este riportere voltam. Az utóbbi időben a vitaműsor mint műfaj lett a szívem csücske, valószínűleg azért, mert ez hiányzik a legjobban a palettáról. A magyar médiában – egy-egy üdítő kivételtől eltekintve (és azok sem mindig üdítőek) – nincsenek viták. A kultúránkból egyre jobban hiányzik, hogy ugyanarról a dologról két, az adott témáról egészen mást gondoló ember vitatkozzon. Egyszerűen nincs ilyen. De a saját életemben is azt tapasztalom, hogy csak a barátaimmal tudok vitatkozni, mert amint ebből a körből kilépek, olyan berögződések és sztereotípiák jönnek elő, hogy felülkerekednek az érzelmek, ezért nem értelmes viták zajlanak, hanem indulatosak. Egy ideig azt hittem, hogy a portrékészítés a szakma csúcsa, de most azt gondolom, hogy egy vita jó összefogása, a témák felvetése, moderálása, annak az aránynak a megtalálása, hogy mikor igazítasz ki valakit, és mikor mondod neki azt, hogy ez nem a te dolgod – mindez nagyon izgalmas játék. Azt hiszem, hogy most már tudom, hogyan kell portréműsort csinálni. Ami nagyon komolyan érdekelne ezután, az a vitaműsor.

A vitaműsorral mindig van egy probléma: nincs elég idő arra, hogy a vitapartnerek elmondják a véleményüket. Amikor a legizgalmasabbá válna, akkor lesz vége.

Igen, a leggyakoribb hiba ezekben a műsorokban mindig az időkorlát és a pontatlan témafelvetés. Én nagyon konkrét dolgokról folytatnék mély vitákat. Például egyszer egy szlovák történészt leültettünk egy magyar történésszel. Esterházy János volt ennek a beszélgetésnek az apropója, ugyanis az ő megítélése Szlovákiában az, hogy antiszemita, Magyarországon pedig az, hogy nemzeti mártír. Ez a két szélsőséges álláspont ütközött meg ebben a műsorban. Úgy gondolom, hogy egy ilyen vita képes arra, hogy a szlovák–magyar viszonyt árnyalja. Ezeket tartom nagyon fontosnak, de nem kell ehhez országhatáron kívülre menni, hiszen itthon is találunk iszonyúan megosztó dolgokat. Csak azt kéne elérni, hogy a jobboldali és a baloldali értelmiség leüljön egymással, de ez általánosságban nem jellemző. Az is fontos, hogy mindkét fél meg tudja fogalmazni az érveit, és ne csak indulatok legyenek. Sajnos a vitakultúránk sem áll a helyzet magaslatán, és a szándék is hiányzik.

Magyarországon most komoly identitásválság, identitáskeresés van, szeretjük újrafogalmazni a történelmet. Talán azért sem tudnak sokan vitatkozni, mert alapvetésekben, tényekben sem tudnak megállapodni.

Pedig vannak vitathatatlan tények. A Miért?-ben volt egy olyan adásunk, ahol szintén két történész, Ungváry Krisztián és Szakály Sándor ült le egymással beszélgetni. Ők máshonnan közelítik meg ugyanazt az időszakot. Voltak olyan tények, amelyekkel tökéletesen egyetértettek, és voltak olyan vélemények és marginális események, amelyeken vitatkoztak. Az egyik legüdítőbb műsor lett, mert kultúremberek civilizáltan próbáltak benne vitatkozni. Lehet, hogy ez a titok: szakmák iránt kéne alázattal lenni, és nem pártok vagy ideológiák felé. Ezzel együtt nagyon fontosnak tartom, hogy az embernek legyen saját értékrendje, de azt is, hogy ezt időként meg tudja kérdőjelezni, és elfogadja más véleményét. Az vinne előre, hogyha leülnénk egy asztalhoz beszélgetni. Nagyon sok olyan pozitív élményem van, amikor én magam kerültem hasonló szituációba. Az embereknek nem kell okvetlenül utálniuk egymást azért, mert máshová szavaznak, vagy teljesen ellentétes véleményen vannak bizonyos dolgokról.

Visszatérve a tévés műfajokra: nem tudnád elképzelni magad egy kereskedelmi tévén futó, csillogó, „világító lépcsőn lejövős” műsorban? Nem egy valóságshow-ra gondolok, hanem olyasmire, ami értékkel bír, de a kommersz tévéshow elemeivel operál.

Olyat el tudok képzelni, amit Oprah Winfrey csinál, bár néha az is elég felszínes. De nem hiszem, hogy ilyesmire vevők lennének a kereskedelmi tévék. Akkor már inkább olyan műsorban gondolkodnék, mint amit Till Attila csinál: a Propaganda. A kereskedelmi show-műsoroknak sok millió embert el kell érniük – nem tudom, hogy én erre képes lennék-e, abban sem vagyok biztos, hogy meg tudnám-e csinálni. Nem biztos, hogy X-Faktort szeretnék vezetni, azzal együtt, hogy mindegyikben látom a profizmust. Ez más típusú tehetséget igényel, mint ami én vagyok. Nem gondolom, hogy ez az én világom. A 21. század, a Házon kívül, a Propaganda azok a kereskedelmi tévés műsorok, amelyekhez hasonlót szívesen csinálnék. A hajnali 1–3 óra közötti műsorgyártásban már úgyis járatos vagyok. Nincs olyan vágyam, hogy hárommillió ember nézze az adásaimat; legyen inkább az a háromszázezer, akit tényleg érdekel.

Kétfajta műsorvezető van: az egyik, aki fejből mindent tud, például a sportriporterek többsége, és a másik, aki csak a szerkesztőjében bízik, aki mindig „ott van a fülében”, és súg neki. Te melyik iskolának vagy a híve?

Hiszek a szerkesztő fontosságában, és mindig olyan emberekkel igyekszem együtt dolgozni, akik hozzá tudnak tenni valamit ahhoz, amit én tudok. Új szempontokat hoznak be, és valamiben járatosabbak, mint én. Csak az olyan szerkesztő munkájának van értelme, aki hozzá tud tenni a műsorhoz. Ha ez adásonként csak egyetlen gondolatot jelent, nekem már az is nagy segítség, mert alapvetően az egyes típus vagyok, akinek a fejében van a másik élete. Azért hiszek ebben olyan nagyon, mert szerintem újat csak akkor tudok meg a másikról, ha egyébként mindent tudok, amit már elmondott – ezeket minek ismételje meg? Annak semmi értelme, hogy ugyanazt az interjút csinálja meg mindenki. Akkor jó egy beszélgetés, hogyha egy korábban ismeretlen személyt, aki még nem nagyon nyilatkozott, úgy tudunk bemutatni, hogy a nézők egy izgalmas embert ismernek meg, vagy amikor egy ismert ember új oldalát mutatjuk meg a kérdéseink segítségével. Ezért kell nagyon felkészülni, mert ha egy kérdésedre olyan válasz érkezik, amit a vendéged már elmesélt, akkor abból tudsz következtetni arra, hogy hová fog kifutni a beszélgetés. Ezért a fejedben menet közben tudod alakítani az interjú szerkezetét.

Van valami felkészülési módszered?

A szisztémának az a lényege, hogy megpróbálok mindent összegyűjteni, elolvasni. Elindulok az internetről, a felszínes információktól jutok el a részletekig, amelyek újabb részleteket fednek fel. Olyan ez, mint egy fa ága: a kisebb részinformációkból áll össze az egész.

Volt a múlt században egy show-műsor, ahol Friderikusz Sándor egy flitterekből kirakott „Vitray” felirattal a pólóján jelent meg. Neked van ilyen példaképed a szakmából?

Engem sosem tanított Vitray Tamás, de nagyon tisztelem, szerintem ő is kedvel engem. Pikó Andrásnak nagyon sokat köszönhetek, az ő tanítványa voltam. Baló Györgyöt is nagyon tisztelem – ha valaki már egy szemöldökfelhúzással irányítani tud egy beszélgetést, az a szakma csúcsa. Ők azok a nagyok, akik véleményformálók és közben szakmaformálók voltak, így lettek legendák. Néha ismétlik Vitray régi interjúit, és nagyon jó nézni, hogy akkoriban hogyan csinálták ezt. Sokkal hosszabban hagyták válaszolni a művészeket, nem vágtak közbe, más volt az elvárás. Ilyen Kepes András is, aki nagyon sok műsorban tudott komoly minőséget letenni az asztalra. Nyilván elsősorban olyanokat mondtam, akik beszélgetős műsorokat vezettek. De sokat lehet ellesni azoktól is, akik párhuzamosan nőttek fel ezekkel az emberekkel. A kortársak közül is nagyon sokakat tisztelek, mint például Till Attilát. De mesterem nincsen. Talán azért, mert Szegeden tanultam, és sajnos ritkán jöttek le oda ezek a tanárok.

Gyors volt a karriered. Hiszel a sorsban, a szerencsében?

Igen, több szempontból is nagyon szerencsésnek tartom magam. Ha végiggondolom a pályámat, több olyan pontja is volt, ahol minden nagyon másképp is alakulhatott volna. Nem tudom, hogy akkor milyen lett volna, de biztosan nem ilyen. Mindig volt valaki, aki átvezetett a nehéz pontokon.

Ez a magánéletedben is így volt?

Nem, az mindig sokkal kiegyensúlyozottabb volt. Mi már tíz-tizenegy éve együtt vagyunk, tehát a magánéletem tulajdonképpen a férjem. Nem voltak nagy zűrök. Egy picit fatalista vagyok ezen a téren, mert azt gondolom, hogy ha az ember sokat ad másoknak – és szerintem én elég sokat adtam másoknak –, akkor abból egy jó nagy adagot visszakap. Az élet balansz: amit adtál, azt valahonnan visszakapod, a mérleg serpenyői kiegyenlítik egymást. Ebben nagyon hiszek. Bizonyos dolgok iszonyú jókor történtek az életemben. Amikor 2010-ben megkaptam a Prima Primissima Díjat , amellett, hogy ez óriási elismerés volt, a legjobbkor történt, és nagyon megerősített, ahogy az Akadémiai Díj is. És megvolt a gyakorlati haszna, ugyanis a díjjal járó pénzből ki tudtuk fizetni a lakásunkat, és így megúsztuk a devizahitelt. Nem kerültünk olyan egzisztenciális helyzetbe, ami miatt fel kellett volna adnunk az elveinket. Ezért vagyok megértő azokkal, akik ezt kénytelenek megtenni, hiszen nem lehet mindenki ilyen szerencsés. A pályán nagyon hasonlóan történtek a dolgok: amikor, még nagyon régen, lejárt a szerződésem a köztévében, akkor valaki azt mondta, csináljam a Zárórát. Majd a Záróra lett az a műsor, ami megteremtett egy brandet. Jókor lenni jó helyen, vagy jó embernek eszébe jutni, ez mind a szerencsén múlik. Persze meg kell érte dolgozni: hiába kapod meg a nagy lehetőséget, ha nem tudsz élni vele. Sok ponton szerencse van, sok ponton pedig harc.

Az Alinda név harcos istennőt jelent...

Erről meg kell kérdezni a kollégáimat. Ha valaki háborúzni született, az én vagyok. Őszintén szólva sajnos azt látom magam körül, hogy kevesen állnak ki olyan markánsan ügyekért, mint ahogy én. Azt hiszem, kicsit túlfejlett az igazságérzetem, és emiatt nem tudok szó nélkül hagyni dolgokat. Ilyen vagyok. Azért ez nem igazán előnyös, tizenéves korom óta jelentős káraim származtak ebből a mentalitásból, viszont jelentős haszna is van. Olyan embereket tudok így meghódítani, akikről nem is gondolnád, hogy sikerül. De ezért el is lehet így veszíteni embereket. Én ilyen szervezkedős, forradalmár alkat vagyok, nem, mintha olyan nagy eredménye lenne, de néha csodálatos élményt nyújt, amikor a körülötted levők is összefognak. Amikor ilyen történik, akkor nagyon jó érezni a téged körülvevő önzetlenséget és bátorságot.

Annak ellenére, hogy nem vagy képernyőn, sokat dolgozol, mindenütt találkozni a neveddel...

Hál’ istennek nem unatkozom. Harmadik éve fut a Katona József Színház Kamrájában a 60 perc című műsorom, ott a színház színészeivel szoktam nézők előtt beszélgetni. Nagyon jó érzés, hogy Magyarország egyik vezető színháza befogad. A Zsolnay Kulturális Negyedben is indítottunk egy beszélgetéssorozatot Márta István védőszárnyai alatt. Legutóbb Háy János, Alföldi Robi és Rutkai Bori voltak a vendégek, a találkozás apropóját pedig az adta, hogy ők mindhárman festenek. Ez nagyon jól sikerült, a közönség is imádta. A Zsolnay Negyed nagyon európai hely, aki ott jár, meglepődik, hogy ilyen is van Magyarországon. Aztán volt egy beszélgetés a KékSzobaHallban az Odeon Moziban – ez a Pécsi Juli-féle Kék Művészügynökség műsora. Ascher Tamással és Vekerdy Tamással találkoztunk, ez is jól sikerült, talán lesz belőle sorozat. Van egy másik nagyon izgalmas projektem: érdekel a startupok, tehát a garázscégek világa. Magyarországon három ilyen, nemzetközi karriert befutott cég is van: a Prezi, az Ustream és a LogMeIn, velük is dolgozom, interjúkat készítek az alapítókkal, talán egy könyv is születik ebből. Ezeknek a cégeknek az az üzenete, hogy meg lehet valósítani az elképzeléseinket Magyarországról is. Aztán a debreceni színháznál kezdtem el segédkezni, Mispál Attilával találunk majd ki jó dolgokat; azon gondolkodunk, hogyan lehetne a közönségnek még többet nyújtani. Szeretnénk olyan programokat összerakni, amelyek nem csak behozzák a debreceni közönséget, de egy kicsit a tágabb világ felé is mutatnak. Sok nagy projekt alakul, és a kultúrához mindegyiknek abszolút köze van; egyik sem vitaműsor, de nagyon jók. Közben pedig tele vagyok műsorötletekkel is, még arra is nyitott lennék, hogy valahol csináljak egy hasonló mélységű műsort, mint a Záróra.

Hogyan jut időd mindenre kismamaként?

A nagymamák sokat segítenek, van bébiszitter is. Meg váltogatjuk egymást a férjemmel, Pécsre például mindig együtt megyünk. Szervezés kérdése.

Vannak gyereknevelési elveid?

Az elvek lényege az, hogy szeretnék olyan gyereket nevelni, aki még le tud ülni egy könyvvel – mondom ezt, miközben az én gyermekem 8 és fél hónaposan a telefonom érintőképernyőjével játszik. Az előbb rájött, hogyan lehet feloldani a billentyűzárat. Múltkor odakúszott a laptophoz, kinyitotta, és elkezdte nyomkodni a klaviatúrát. Mikor látta, hogy nincs bekapcsolva, akkor a monitoron kezdte húzogatni az ujját. Tudta, hogy mi ilyeneket szoktunk csinálni. De szeretném, ha könyvet is venne a kezébe; nekünk nagyon sok mesekönyvünk van, és ő is szereti a meséket. Nyilván alapdolog, hogy szeretnénk, ha majd színházba járna, érdekelné az irodalom, a filmművészet, de ettől függetlenül nem biztos, hogy jó lenne, ha humán végzettségű lenne, mert azzal nem sok mindent lehet kezdeni. De szeretnék mindent megadni neki, ami a kételkedést, gondolkodást elindítja benne. A legfontosabb, és jelenleg a legkézzelfoghatóbb nevelési elvem, hogy nem kap csokit meg cukrot.

Egyébként aggódós anyuka vagy?

Azt hiszem, nem. Nem ijedek meg, ha tüsszent egyet, nem járunk hetente orvoshoz. Amikor viszont elmegyünk, akkor általában kiderül, hogy indokolt az aggodalmunk. Amikor még nagyon bizonytalan voltam, akkor telefonáltam és tanácsot kértem, de most már a férjemmel beszéljük meg a problémás helyzeteket. Mindenki maga dönti el, hogy hogyan csinálja. Persze szoktam erről beszélgetni a barátaimmal, de fontos tanácsokat nem szoktam kérni. Ha kell, akkor megtalálom, hogy ki tudna segíteni.

A te műfajod klasszikusnak számít: a riport, a portré a hőskorban is léteztek. Most egy olyan fordulóponton vagyunk, amikor más formában készülnek majd a műsorok. Nyilván a rádió a maga módján létezni fog, de például a tévézést felváltja valami más. Mennyire gondolkozol új platformokban?

Tapogatózás van, de még nem kristályosodtak ki az irányok, hogy merre menjünk. Az is kérdés, hogy az internetes televíziózás valóban működni fog-e. Lehet azon gondolkozni, hogy ha készítesz egy hosszabb beszélgetést, akkor csinálj-e belőle rövidebbet is, aminek az a célja, hogy megszólítsa azt a közönséget, aki nem a húszperces verziót szeretné megnézni. Lehet, hogy a forma átalakul, de ennek a műfajnak nem fog eltűnni a közönsége. Aki nem volt rá kíváncsi, az eddig sem nézte, aki pedig eddig is szerette, az ezután is fogja. Nem hiszem azt, hogy az internet megjelenésével, a gyorsuló technika miatt a mélyebb dolgoknak el kéne veszniük.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ajánlataink

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!