Szimpatika – Felvette a fehér botot

Hogyan veszítetted el a látásod?

Cukorbeteg vagyok, annak mellékhatása, hogy rugalmatlanná válnak az érfalak, és az erek elkezdenek eltörni, mint az üvegszálak. 3 éve kezdődtek a látásproblémáim: bevérzések keletkeztek a szememben, azt mondták, meg kell műteni. Csak, miután megvakultam, tudtam meg, hogy mindössze 1% esély volt a sikerre. Én az utolsó percig bíztam benne. Szilikonolajjal töltötték fel a szememet a műtét után, és én arra gondoltam, az olajos flakonon sem lát át az ember, ha majd leengedik, látni fogok.

Mikor diagnosztizálták a cukorbetegségedet?

14 éves koromban. Látszólag elfogadtam, de pszichésen nem dolgoztam fel. Eleinte betartottam a korlátozó szabályokat, 16 éves koromra viszont már lázadtam ellenük. Ki mi ellen lázad: én a saját korlátaim, azaz egészségem ellen. Kamaszként nem voltam azon az érettségi szinten, hogy tegyem, amiről tudtam, hogy helyes. Mert úgy gondolkodtam: „Mi az, hogy cukorbetegség, nyomok egy kis inzulint!” A szüleim persze magyarázták, mit miért, de nem köthettek egy kamaszt a hátukra. Úgy éreztem, velem nem történhet baj. Fiatalkorban a cukorbetegek tűrőképessége nagyon nagy, és sokáig nincs büntetés. 3 éve átállítottak egy új inzulinra, amit még nem ismertem. Elájultam, és 3 napig egyedül feküdtem otthon. A tűzoltók törték rám az ajtót. Olyan magas volt a cukrom, hogy nem tudták megmérni a laboratóriumban.

Orvosi hiba történt?

Foghatnám erre, de nem akarom. 20 éves koromtól ugyan betartottam a diétámat, de nem volt stabil életem. Laza ember voltam, mentem a nagyvilágba, utazgattam. Cukorbetegséggel nagyon statikus élet a kívánatos, és naponta minimum 3-szor kell enni. Én rohantam, nem ettem. Olyan inzulint kaptam, amit fogyókúrázóknak is adnak, nem volt éhségérzetem. Amikor leesett a cukrom, bekaptam valamit. Próbáltam ún. polgári életet élni: húszévesen férjhez mentem, szültem két gyereket, de nem ment a konformizmus, elváltunk. Egyetemeket kezdtem el, amik nem tetszettek, otthagytam őket. Az egész családom informatikus, hát tanultam egy évig annak is, majd abbahagytam; beszálltam az apukám kis cégébe, de emellett is pörögtem. Bárokban dolgoztam éjszaka, nyaranta meg Ibizán, hogy pénzt keressek a hobbimhoz, a fotózáshoz. Ez nem az a nyugodt élet. Nagyobb alázatra lett volna szükség.

A fotózás mellett kitartottál.

Azt imádtam. Feltettem egy lapra mindent: összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy a gyerekeimet elláthassam, és elmentem egy svájci fotós mellé tanulni, akinek Magyarországon is volt műterme. Modellnek jelentkeztem, és azt kértem érte, hogy tanítson. Belement. Aztán egyre inkább partnernek tekintett. Stúdiólámpákat adogatott nekem (úgy 500 ezer Ft egy lámpa), és azután is együttműködtünk, hogy saját műtermem lett. Sokat utaztam vele, elkísértem Barcelonába is, ahol a feleségével házuk volt. Egyszer csak szólt, hogy beíratott az ottani főiskolára alkalmazott fotográfia–designer szakra. Ezt a sulit el is végeztem, 4 év anyagát 3 év alatt. Majd jött fél év Amerika.

A gyerekeidnek is kalandos életük lehetett.

Utólag látom, hogy azért ez nem volt jó nekik. Egy gyereknek nagyon fontos az állandóság és rendszeresség. Választanom kellett volna az anyaság és az önmegvalósítás közt. Mindent lehet, persze, csak meg kell fizetni az árát, ami sokszor nem kicsi. Azok a nők, akiket nagyon köt a munkájuk, de azzal nyugtatgatják magukat, hogy ezt össze lehet egyeztetni az anyasággal, belül azért sejtik, hogy ez öncsalás. A jó szülő évekre feladja önmagát. Nem kapok a gyerekeimtől szemrehányást, de tényeket kapok, hogy milyen problémákkal küzdenek. Azokon keresztül látom a hibáimat. Most a károkat próbálom enyhíteni.

Amerikába hogyan kerültél?

Ott szerették a képeimet. Főleg a glamour- és a fétisfotóimat. Én a divatfotókba több személyességet vittem, mint a műfaj adná: odavoltak értük, a modelljeim nemiségének túlhangsúlyozása nélkül is. De imádtam a fétisfotók fura, extravagáns, latexcuccos képi világát; ezek az anyagok nagyon jól mutatnak, ahogy csillog rajtuk a fény. Talán a polgárpukkasztás is tetszett. A szagot viszont ne képzeld el, ha valaki levesz, mondjuk, egy lakkcsizmát... Ezek a képek egy zárt kört érdekelnek, én soha nem voltam fönt a neten, mégis sokan vásároltak tőlem, rengeteg pénzt kerestem. Boltok falára rendeltek fotókat, kiállításaim voltak Amerikától Amszterdamig. Öt éve jöttem végleg haza. A kalandozó korszakom lezárult.

Mikor kezdett zavarni a munkádban a szemproblémád?

A műtétek előtti utolsó fél évben már alig láttam, de a fotóimon nem lehetett észrevenni, mert fejből tudtam a beállításokat. A modelljeim sem sejtettek semmit, a kész képeket nagyítóval néztem végig. Összesen vagy 10-szer műtöttek, közben volt egy hónap, amikor javult a látásom. Az utolsó előtti műtét után mertem csak rákérdezni, mi a helyzet. A doktornő azt felelte: azon dolgoznak, hogy a közlekedésben valamit segítsen a szemem. Akkor jöttem rá, hogy nem látok több képet. Hazamentem, és nem akartam felkelni az ágyból. Benyugtatóztam magam, és beszedtem volna bármit, csak üssön ki, ne érezzek, ne gondolkodjak. Így telt el két hónap, aztán egy nap arra ébredtem, hogy ezt nem csinálhatom, van két gyerekem.

Számíthattál valakire?

Apukám meghalt, ő segíthetett volna. Anyukám skizofrén-paranoiás, rá nekem kellett és kell vigyáznom. Automatikusan csináltam, amit kellett, mint egy robot. Ezt is megszenvedték a gyerekek, éreztem, hogy sajnálnak és lenéznek, úgyhogy nagyon gyorsan magamhoz kellett térnem. De mindenképp felálltam volna, mert olyan vagyok, aki feláll. Át kellett mennem a gyászfolyamaton: tiltakozás, düh, apátia, elfogadás. Azután már tudtam előre nézni. Világéletemben tevékeny ember voltam, a fotó mellett festettem, rajzoltam. Mindez kiesett. Éreztem, hogy valamit kell találnom, különben megőrülök. A félretett pénzem is fogyott. A tévében hallottam, hogy a Szempont Alapítvány foglalkozási rehabilitációval foglalkozik, megkerestem őket. Akkor még volt maradványlátásom, de sejtettem, hogy azt is elveszítem.

Bejöttél ide, mint kliens...

Igen, a legjobb helyre. A látásvizsgálat után megnézték, nálam mire lehet építeni. Nekem jó a fülem, megtanították használni. Az információk 80%-át a látás adja, ezért a maradék 20%-kal kell jól gazdálkodni. Felsorolták, miket tanulhatok. Önellátást: főzést, mosást, takarítást. Közlekedést. Számítástechnikát hangos programok segítségével. Mindenre jelentkeztem. Látod, mégis kénytelen lettem informatikával foglalkozni. De tanultam pl. szekrényrendezést, öltözködést, sminkelést, körömlakkozást... Fantasztikusak a rehabilitációs tanárok: mindenre, ami felmerül, keresnek megoldást. Fontos pszichés hatása van annak, hogy ha te nem is látod magad, tudatában legyél, hogy mások látnak téged. Számít, hogy nézel ki. Van, akinek nehéz áttörni az apátiáján, de én borzasztó hiú vagyok. Ismerek olyat is, aki magas sarkúban jár. Én, mondjuk, nem mernék. Az a cél, hogy megközelítsük azt az életet, amelyet elvesztettünk. Hogy erre mentálisan alkalmassá váljunk, abban a pszichológusunknak nagyon nagy szerepe van. Ő is látássérült, tőle elfogadja az ember a segítséget. Kezdetben már az is rettentő teher, hogy kezünkbe vegyük a fehér botot, mert ezzel ránk kerül a stigma. Én azzal viccelődtem, hogy bot helyett kell egy jó pasi, aki majd kísérget. Aztán az ember rájön, hogy muszáj. Elsiratja a látó életét, és felveszi a botot: vállalja magát vakként. Mert ki kell menni az utcára.

A közlekedés mennyire okoz gondot?

Nagyon kemény agymunka. Egy-egy új útvonal után úgy érzem, mintha szenet bányásztam volna. De ma már, ha lemegyek a metróba, a zajokból, a huzat irányából könnyebben kihámoznom, merre induljak, és egész jól eltalálom a lépcsőt. Az a szerencsém, hogy jó a vizuális memóriám, és azokat az útvonalakat is magam elé tudom képzelni, ahol csak látóként jártam. Most, ahogy előttem ülsz, téged is elképzellek, követem a hangod, és a képedhez beszélek, nem a semmibe. Ez sokat számít a kommunikációban. Tudod, sokféleképp viszonyulnak hozzánk az emberek: sokan segítőkészek, de sokan közömbösek, bele vannak fordulva a saját problémáikba – lényegében ők sem látnak. Néha majdnem fellöknek, de persze, nem direkt. Én a vakok image-én javíthatok, amennyire tőlem telik.

Mióta létezik ez az alapítvány?

21 éve. A felnőttkorban látássérülést szerzett személyek segítésére jött létre, akik vállalják, hogy bejárnak az elemi, majd a foglalkozási rehabilitációra. Minden oktatás egyéni, ami megdrágítja a működést, ugyanakkor ez elkerülhetetlen. Gondolj bele, pl. a főzés milyen veszélyes üzem, vagy hogy közlekedni tanítani is csak egy embert lehet egyszerre. A legnehezebb, hogy folyamatos legyen az ellátásunk. Sajnos az egyik pályázat lezárulása és az új kezdete közötti 3 hónapban elapadnak a források, ezért elkél minden támogatás, és sokat jelenthetnek az adókból felajánlott 1%-ok. A rehabilitáció folyamat, nem szünetelhet. Az alapok után álláskereső tréningeket tartunk szituációs gyakorlatokkal, és a munkahelyekkel is folyamatosan építjük a kapcsolatokat; nagyon jó az elhelyezési arányunk. Tudtad, hogy évente 4-6000 ember veszíti el a látását? Mi vagyunk felelősek a teljes közép-magyarországi régióért, évi 400 embert rehabilitálunk – igaz, ebben az a gyengén látó is benne van, aki kap egy nagyító tévét, mi pedig megtanítjuk használni.

Hogyan lettél kliensből vezető?

Mikor idejöttem, nagyon sok energia volt bennem, hogy én valamit csinálni akarok, és nem vonzott a közérti morzsasöprögetés. Mindenkinek megvan a maga drogja, nekem a munkám volt az: a fotózás, amit csak egy másik válthatott ki. A függőség maradt, a tárgya változott. Nekem ez a hely segített abszolút talpra állni. Itt találtam meg azokat, akik segíteni tudtak, és el is tudták engedni a kezem; mert pont az a céljuk, hogy önállóságra tanítsanak büszke embereket. Ez lett az új helyem a világban, ahol megint boldog lehetek. Önkéntes segítőként kezdtem itt dolgozni, és az alapítvány vezetőjeként is önkénteskedem; lényegében a rokkantnyugdíjamból élek. Megtanultam azzal beérni, amim van. Tudom, ez furcsán hangzik az én számból, aki nagyon jól kerestem. „A lét elviselhetetlen könnyűsége” viszont itt nem nyomaszt. Mindennap olyan emberek problémáit kell megoldani, akiken nagyon szeretnék segíteni, és amikor sikerül, az óriási öröm.

A gyerekeid hogyan élték meg a látásvesztésedet?

A 17 éves, amúgy is zárkózott fiam viselte nehezebben, máig sem tudta magában helyre tenni. De a 14 éves lányomnak is időbe telt, pedig ő mindig nyitott, kommunikatív alkat volt. Egy-két éve összebarátozott valakivel a Balatonon, és nem értettem, miért nem hívja meg hozzánk, amikor Pesten van. Korábban fűt-fát hazahozott. Rákérdeztem, és azt felelte: „Én nem mondtam meg, hogy te nem látsz. Azt hiszi, normális család vagyunk.” Na, innen eljutottunk odáig, hogy büszkén mutogat a barátainak: „Vak, de eljut, ahova akar!” Megvan a respektem.

www.szempontalapitvany.hu