A diagnózis után

Szerző: Maul Ágnes
Az ember sok rossz hírt hallhat élete során, átmehet számos tragédián, de van egy krízis, amely olyannyira különbözik minden más élethelyzettől, hogy a pszichológiának külön ága foglalkozik a kezelésével. Egy daganatos betegség diagnózisa a legtöbb ember fejében egyet jelent a halálhír bejelentésével.
Az a szorongás és rémületes félelem, amivel ilyenkor a beteg és hozzátartozói szembenéznek, semmihez sem hasonlítható. Az onkopszichlógia ennek feldolgozásában, kezelésében segít. A témáról nemrég jelent meg a Sejtem… című könyv. A szerzővel, Tari Annamária pszichológussal beszélgettünk.

Tari Annamária szerint bár az onkológusok hazánkban is teljességgel elfogadják az onkopszichológia jelentőségét, Magyarországon még messze nincs akkora hagyománya, mint máshol. Nyugat-Európában például amellett, hogy a beteget és a családot is segítik, általánosak az orvosok és szakasszisztensek számára létrehozott pszichológus által moderált beszélgetések, melyek során maguk a kezelőorvosok mondhatják el, mit éreznek egy-egy beteggel kapcsolatban. Lehetőségük van megélni érzéseiket, hogy újult erővel, a gyógyulásra koncent-rálva tudjanak ismét a beteg felé fordulni. „Ez nálunk még nagyon ritka, pedig fontos lenne, mert az orvosnak akármilyen hajszolt, ingerült vagy rosszkedvű, attól még van lelke, és az ő lelkét is kezelni kell”, mondja a szakember. Tari Annamária azért írta meg a Sejtem… című könyvet, mert úgy látta, hogy az orvosi szakkönyvek és a laikusok által írt „betegségem története” típusú kiadványok között kevés olyan akad, ami a betegeknek és családtagoknak gyakorlatiasan, mindenféle szépítés nélkül beszélne a témáról, a diagnózis felállításától a kezelések mellékhatásain keresztül a gyógyulás után a hétköznapi életbe való visszazökkenésig.


Külön foglalkozik a könyv a család szerepével és a beteg orvosokkal folytatott kommunikációjával is. A család és a hozzátartozók a legtöbb esetben a legjobbat akarják, tele vannak jó szándékkal, de általában tipikus hibákba esnek, halálra rémülnek: vagy folyamatosan kérdezgetik a beteget, hogy jobban van-e már, vagy épp negligálják az egészet, és próbálnak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Természetesen nem akarnak ártani, mégis sokszor csak még több szorongással töltik meg a beteget. Ezért az onkopszichológia fontos része, hogy a családot megtanítsa helyesen gondolkodni a betegségről, és a legjobban kommunikálni a beteggel. De magának a betegnek is meg kell tanulnia kommunikálnia kezelőorvosával.

„Az ember általában jó beteg akar lenni, és amint pizsamát húz, elkezd egy jól nevelt gyerekre hasonlítani. A paplan alól figyeli a történteket, megszeppen, szót fogad, nem mondja el, hogy mit érez, mit gondol”, mondja Tari Annamária, majd elmagyarázza: ez azért nem jó, mert így a beteg nem részese annak, ami vele történik, csak sodródik az eseményekkel. Ez pedig nem használ. Ha valaki felnőttként, kompetens személyként vesz részt a gyógyítás folyamatában, partnere az orvosnak, nem fél kérdezni, és nem rémül meg, ha a halálosan fáradt orvos egyszer görbén néz rá, magával a betegséggel is könnyebben fog megküzdeni. „Onkológiai szempontból az orvosnak és a betegnek is az a legjobb, ha a beteg felnőtt, felelős pozícióba helyezi magát, még akkor is, ha pizsamában van.”


Azoknál a daganatos betegeknél, akik kapnak onkopszichológiai segítséget, nemcsak a gyógyulási arányok le-hetnek jobbak, de abban is lényeges különbség mutatkozhat, miként alakul a kórházi kezelés utáni életminőségük. Az orvosilag gyógyult rákos beteg teste már lehet, hogy egészséges, de lelke gyógyulásához még évekre lehet szükség. Ahogy Tari Annamária mondja, sokak „begyűrik” az élményt, és megpróbálják ott folytatni az életüket, ahol abbahagyták, majd évekkel később jelentkezhet náluk depresszió, vagy szorongás. „Olyan ez, mint amikor a Vietnamból hazatért katonáknál azt látták, hogy megvan mindkét kezük, lábuk, mégsem boldogok. Ugyanez a poszttraumás stressz szindróma jelentkezik egy onkológiai kezelés után. Nem lehet úgy csinál-ni, mintha csak arról lenne szó, hogy az ember egy különleges élethelyzetben volt 1–2 évig, és a lelken keletkezett sebeket majd az idő úgyis begyógyítja.”

Az onkopszichológus szerint egy daganatos betegség olyan újfajta harcos helyzet az egyén életében, ami adott esetben még arra is jó, hogy az ember végiggondolja, miért került ebbe a szituációba. És ez nem azt jelenti, hogy egy konkrét dologra visszavezethető lenne a betegség kialakulásának oka. De ha valaki például kifejezetten önsorsrontó életformát folytatott tele szorongásokkal, befelé forduló volt, és lenyelte az összes problémáját, annak érdemes elgondolkodnia azon, hogy a betegséget esetleg intő jelként is fel lehet fogni. „Aki erre rájön, annak sikerül változtatnia az életén, és ez nem csak abban áll, hogy lángolt kolbász helyett céklalevet fogyaszt, hanem az értékrendje változik meg teljesen. Sokan rájönnek, hogy mennyire lehet örülni az életnek, annak, hogy süt a nap és csicseregnek a madarak. Ha valaki mindezt jól csinálja végig, akár sokkal boldogabb élete is lehet, mint azelőtt.”

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ajánlataink

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!