Szimpatika – Boldog vagy?

– Úgy szerettem volna egy kicsit boldog lenni veled – mondta a nő. – Folyton csak a munka, a buta tévé, a buszok, a büdös város.
A férfi mögé állt, ő is az esőt nézte.
– Engem nem zavar ez az idő – mondta.

A nő megfordult, ránézett.
– Megőrültél? Utaztunk vagy száz kilométert, hogy a természetben élvezhessük a tavaszt. Erre beszorultunk ebbe a dohos faházba. Nem érted? Csak ennyit akartam volna. Csak egy kis nyugodt boldogságot!
– Ne akarj boldog lenni – nevetett a férfi. – Ha akarsz, csak az akarásra figyelsz. Minden darabkát eldobsz, ami nem illik a képbe. Meg se várod, mivé állnának össze. Lehet, hogy épp boldogsággá.
– Nincs időm várni – duzzogott a nő. – Csak két napra jöttünk. Aztán kezdődik a hajtás elölről.
– A boldogság nem kérdezi, van-e rá időd. Felkínálkozik, köréd settenkedik, miközben álarcot ölt. Talán csak egy illat, egy emlék. Belefúj az arcodba, megkorgatja a gyomrodat. Olyan kis bolond vagy, te például dühös leszel, ha éhes vagy. Kirohansz a konyhába, feltéped a frizsider ajtaját, befalsz mindent, amit találsz. Ahelyett, hogy leülnél, és figyelnél. Elgondolnád, mire vágysz. Elképzelnéd a formáját, színét, az illatát. Éreznéd az ízét, mielőtt még megízleled.
– Csak jóllakva tudok boldog lenni – vágta rá a nő.
– Mi minden kell neked ahhoz, hogy boldog legyél? Túl sokra tartod a körülményeket, és közben elmulasztod a pillanatokat. Ha a pillanatokra figyelnél, talán rádöbbennél, hogy épp boldog vagy – magyarázta a férfi. Felállt, kinyújtózott, aztán hajlongott, forgott, mintha táncolna.
– Most mit csinálsz? – kérdezte a nő.
– Ellazítom a tagjaimat. És mosolygok. Mert ez jó érzés. Hoppá, egy boldogságpillanat. Látod?
– Na, én hazamegyek. Hogy legyek boldog valakivel, akinek ennyi is elég? Tudod te, én mit szeretnék? A nyugágyamat a kertben, a napfényt, tavaszi illatokat, egy új kocsit, nyáron egy tengeri utazást, ja, és egy új kosztümöt. Elegem van a szóvirágokból! A filozófiákból!
– A boldogság nem lehet jövőkép, édesem. A jövő nem létezik. Csak a most van. Néhány tökéletes pillanat. Ezeket kell megragadni. A pillanatokat.
– Nem érdekelnek a pillanataid. Haza akarok menni!

Kirángatta az ágy alól az utazótáskáját, és beledobálta a ruháit. A fürdőfülkébe ment, ott is összeszedte, amit kell. Behúzta a táska cipzárját, és lehajolt, hogy felvegye a cipőjét. A férfi meg csak állt, és figyelte.
– Tudod, mikre emlékszem szívesen, ha a gyerekkoromra gondolok? Például arra, ahogy a nagyfater kiabál: „Öcskös, ugorj el a boltba, végy egy kis szalonnát!” Volt házi szalonnájuk a kamrában is, de ő valamiért a boltit szerette. Szaladtam, ahogy bírtam, mert imádtam nézni, ahogy a hintaszékből kinyúl a csomagért, kibontja a zsírpapírt, előveszi a bicskát a zsebéből, szel egy kétujjnyi darabkát, aztán csak úgy, kenyér nélkül a szájába tömi. Ha a boldogságról képet festenék, akkor azon a nagyapám lenne a hintaszékben, hátrahajtott fejjel, lecsukott szemmel, ahogy a szalonnát majszolja. Ilyenkor én is mindig boldog voltam, mert az ő boldogságához közöm volt, én adtam neki.
– Vigyél haza – mondta ingerülten a nő. 

A férfi bólintott. Ő is pakolni kezdett. Nem volt sok holmijuk, pár perc múlva már zártak. Áramtalanították a faházat, a férfi kiállt a kocsival a kertből. Felkerült a lakat a kapura. A szemközti szomszéd is épp kikanyarodott a terepjáróval, a felesége a nagy szatyrokkal sietett utána. Átköszöntek. 
– Fene ezt az esőt! – kiabálta a szomszéd. – Úgy néz ki, tönkretette a hétvégénket! Négy órán át bírtuk, de ennyi elég. Túl korai volt még lejönni, talán majd egy hónap múlva!
A férfi integetett meg bólogatott, hogy így igaz.

Már épp bedobálták volna a táskákat a csomagtartóba, amikor hirtelen kisütött a nap. A felhők még árnyakat vetettek a friss fűre, de közöttük már vastag csíkokban aranylottak a sugarak. A madarak mind rázendítettek, csupa csicsergés meg ragyogás lett a világ.
– Ti is menekültök, mi? – kiabált még a szomszéd. – Holnap is esni fog ám!
– Dehogy! Itt maradunk! – felelte a nő, és a férfira nézett. Aztán nagyot szippantott az édes, langyos levegőből. Lehunyta a szemét. Táskáját a földre dobta, bele a saras fűbe, az sem érdekelte. Jött még egy utolsó kis szél, rájuk seperte a fákról a vizet.