Páston innen, páston túl

Nagy Tímea párbajtőröző azok közé tartozik, akikre megosztottság nélkül büszke egy egész ország. Számos, csapatban szerzett aranyérmén, Európa- és világbajnoki győzelmén felül két olimpián is ő törte meg a jeget: Sydneyben és Athénban az első magyar aranyérmet hozta el. Volt az év magyar sportolója, jutalmazták Prima Primissima díjjal – hosszan sorolhatnánk elismeréseit. Mégis megmaradt jó értelemben hétköznapi, egészséges értékrendű embernek. Éppen ezért példaértékű sportkarriere befejeztével, félig már civilként, az átlagosnál talán elfoglaltabb családanyaként is.

Hogyan került kapcsolatba éppen a párbajtőrrel?

Amikor 1980-ban, tízévesen elkezdtem vívni, kizárólag az motivált, hogy a fiú, akibe szerelmes voltam, a Vasasban vívott, és szerettem volna vele megismerkedni. Ez volt az első sport, amit egyáltalán kipróbáltam, és nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, hiszen láthattam a szerelmemet. Sajnos két hét elteltével kiderült, hogy ő végérvényesen befejezte a sportpályafutását. Se a nevét, se a korát nem tudom. Én azonban addigra megszerettem a vívást, és maradtam. Ugyan tőrözőként kezdtem – és a tőr mindig is a szívem csücske marad –, az adottságaim párbajtőrben több sikert jósoltak, ezért váltottam.

Mennyiben jobbak az adottságai ehhez?

A tőr szakághoz rendkívül gyorsnak kell lenni. Az én mozgásom mindig is lassú és mackós volt. Viszont nagyon magas voltam, ami a párbajtőrben kimondottan előny. Sokan úgy gondolják, hogy a tehetség velünk született adottság. Szerintem leginkább kitartás, alázat és szorgalom elegye. Méghozzá minden sportban. Engem például, sokszor fenyegettek, hogy megbuktatnak testnevelésből. Jogos lett volna, mert a mozgásom igencsak furcsa volt, és a mai napig, hát, enyhén szólva vicces. Régen nagyon zavart, főleg, mert sokszor kinevettek. Még a gyerekeim is gyakran mondják, hogy „anya, olyan ciki, ahogy úszol, inkább hagyd abba, mert nekünk is elég kínos”. Most már úgy vagyok vele, hogy persze, jobb lenne, ha minden sportban legalább a normál mércét megütném, de már kevésbé feszélyez.

Meg lehet fogalmazni, hogy a vívás miért lett szerelem?

A legszebb sport számomra. Talán, mert nincsen benne két hasonló edzés, minden nap más. Én sosem tudtam elválasztani, hogy magáért a vívásért vagy az eredményekért vívok-e. Minden gyerek olimpiai bajnok szeretne lenni, és akkor jár jó úton, ha ez lebeg a szeme előtt. Engem az első év után elküldtek, mert igencsak béna, dundi lány voltam. Apukám kérésére aztán mégiscsak maradhattam, majd egy edzőváltás után Sima Pista bácsi észrevette bennem az elszántságot és szorgalmat, amit azzal díjazott, hogy külön kezdett foglalkozni velem. Ezt pedig én még több munkával háláltam meg.

Nekem a vívás az életemet jelentette, és még most is kivételes fontosságú. Idén nyáron például első alkalommal rendezzük meg az Erzsébet vívótábort, amelynek a vezetője leszek. Valószínűleg sokkal jobban fogok izgulni, mint a gyerekek. Sajnos a vívásnál a kezdeti hónapok igen unalmasak tudnak lenni, hiszen bizonyos mozdulatokat órákon, heteken, hónapokon át kell gyakorolni. Itt az edző hozzáértésén és a csoport összetételén nagyon sok múlik.

Az élsport rengeteg lemondással jár. Mindig úgy gondolta, hogy megéri?

Sokszor hallottam, hogy milyen jó is lehet a dobogón állni. Kevesebben gondolnak bele, amikor az ágyikójukban ébredeznek vagy nyaralnak, hogy ezek egy sportolónak alig adatnak meg. De igaz, hogy egy győzelem többszörösen ad vissza minden örömöt. Ha az ember szeret valamit, nem azt érzi, hogy áldozatot hoz. Nekem is a világ legtermészetesebb dolga volt a korai kelés, fekvés, és az, hogy nincs szórakozás. Gyerekként nem tudtam eljárni barátnőzni, osztálykirándulni, viszont azt csináltam, amit a legjobban szerettem. Lemondást jelentett, mondjuk, az állandó fogyókúra, amit gyerek-és kamaszfejjel igen nehéz tartani, de egy-egy siker megerősíti az embert. Természetesen nálunk messze nem olyan a fogyókúra, mint pl. a tornászoknál. Én dundi alkat voltam, de az idők során ez változott, hozzáidomultam a sporthoz. Ez nem jelenti azt, hogy bármikor, bármit, bármennyit ehetek, de szerencsére imádom a gyümölcsöt, zöldséget. Igaz, szoros barátságot ápolok a csokoládéval is.

Sosem érezte úgy, hogy „elég volt”? Emlékszik olyan mélypontra, amikor majdnem feladta?

Egy nem jól sikerült verseny, egy nehéz alapozó időszak el tudja venni a lelkesedést egy időre; vagy a sportban az is megborítja az embert, ha szerelmes. Én elég konok vagyok, szeretek magamnak bizonyítani, és szerencsém is volt, mert szakosztályvezetőm, dr. Móna István jobban hitt bennem, mint én önmagamban. Edzőm pedig, Udvarhelyi Gábor a világ legjobb pedagógusa. Tudja, hogy mikor kell dicsérni (ezzel nagyon fukarkodott), mikor kell megdorgálni (ez már jóval gyakoribb volt), és mikor kell támaszt nyújtani. Ez egyetlenegyszer fordult elő, de akkor sziklaszilárd bástya volt az életemben: az atlantai olimpia után. Ott papírforma szerint nyernem kellett volna, de csak 5. lettem. Bennem a világ dőlt össze. Ő csak figyelt, majd az utolsó pillanatban nyújtotta a kezét, és kihúzott a gödörből. Négy évre rá egymás nyakába borulva álltunk az olimpiai győzelmem után a páston.

Hogyan tudta túltenni magát a kudarcokon, és jól kezelni a sikereket?

A kudarcokat át kellett élnem ahhoz, hogy még nagyobb eredményre legyek képes. Aki feladja, sosem fog semmit elérni. Abban Móna Pista bácsi segített a legtöbbet, hogyan értékeljem a sikereket. Mindig mellettem állt, és én szinte semmit sem csináltam anélkül, hogy kikértem volna a véleményét. A világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy a barátja lehettem. Még most is érzem, hogy fogja a kezem, bár már nincsen velünk. Akinek volt igazi barátja, érti. Régi mesterem, Udvarhelyi Gábor is mindig mellettem állt, és Kulcsár Győzőt is meg kell említenem, akinek olimpiai aranyérmet köszönhetek.

Mi segített a versenyek előtti stresszt elviselni?

Miután átéltem a poklot, az atlantai kudarcomat, már jóval kevesebb dolog stresszelt. Azt mondják, azóta a sikerhez sem úgy viszonyulok, mint a legtöbb versenytársam. Más megvilágításban látom az aranyérmeket is, és tudom értékelni az apró sikereket. Ráadásul miután megszülettek a gyerekeim, nagy erőt adott, hogy ha nem is nyerek, ők akkor is ott lesznek, és ez a legfontosabb.

A várandósságok hosszú kihagyást jelenthettek a versenyzésben. Tartott tőle, hogy képes lesz-e visszatérni?

Amikor gyereket terveztünk, sose gondoltam rá, mi lesz utána, csak a baba érdekelt. Nem tudtam, visszatérhetek-e az élsportba, de nem is ez volt akkor a fontos. Éppen ezért csodálatos várandós hónapjaim voltak, végre ehettem, amennyit szerettem volna. Ez meglátszott a mérlegen is, hiszen mindhárom gyerkőccel 30-35 kilót híztam. De csak arra tudtam gondolni, hogy növekszik a pocakomban egy gyerek. A születést követő 6. héten viszont újra lementem edzeni, és akkor azonnal megmozdult bennem a bizonyítási vágy: 110%-on edzettem.

Az anyaságot hogyan sikerült összeegyeztetni a sporttal? Ami szintén teljes embert kíván, főleg, míg a gyerekek kicsik.

Anyaszerepben otthon teljesítettem a maximumot, az edzőteremben pedig vívóként. Mindig volt nálam telefon, hogy ha bármi gond lenne, hazarohanhassak. Az edzés utáni „kényeztetések”, például a meleg vizes lazítás vagy a gyúratás, már nem fértek bele az életembe, ráadásul a kihagyott délelőtti edzéseket mindig éjszaka pótoltam, mikor már a gyerekek aludtak. Ez biztos furcsa és nem normális nőként állít be engem, de kizárólag így tudtam megoldani. Nagyon sok támogatást kaptam a családtól, a nagyszülőktől, és persze az apuka is rengeteget segített. Ő régen focizott, jól tudta, mivel jár a sportolólét. Ez másképp nem is működött volna.

A gyerekek is sportolnak?

Csenge 14 éves, vízilabdázik, a 10 éves Luca is, ezenkívül ő nemrég kezdett el vívni. A fiam, Csanád 7 éves, szintén vízilabdázik, és mellette focizik. A sportágakat ők választották, én csak asszisztálok. Nagy hibának tartom, amikor a szülő találja ki, mit sportoljon a gyereke, vagy ha túl nagy elvárásokat támaszt. Sajnos sokszor tapasztalom ezt a különféle gyermekversenyeken. Szerintem úgy születünk, hogy szeretünk mozogni, ezért kezdünk el járni, futni. A felnőttek teszik lustává a gyerekeiket, ha nem mutatnak jó példát, vagy ha gátolják őket a mozgásban. Magamon is tapasztalom, hogy az évek múlásával egyre nagyobb kihívás, hogy pl. a lányommal elmenjek futni, de ilyenkor kell aktivizálni az akaraterőt. Még megy!

Tudatosan készült az élsport után életére? Hogyan sikerült beilleszkednie a civil világba?

Már az atlantai olimpia után három évig dolgoztam délelőttönként egy óvodában logopédusként. Délután, este edzettem. Majd miután Csengus megszületett, kilenc évig gyesen voltam. A sporttól nem szakadtam el, jelenleg a Hajós Alfréd Sportuszoda létesítményvezetője vagyok. Rengeteg új dolgot kellett megtanulnom, de ami a legfontosabb: ha nem is vívó-, de sportközegben mozgok. Látom az edzők hihetetlen türelmét, hallom a sportban megszokott „zrikálásokat”, sőt icipicit akár segíthetek is az olimpiára készülő sportolóknak. Ezek nagyon hiányoznának. A versenyzés, persze, így is hiányzik, de most még örömjátékra sincs időm. A Vívó Szövetség elnökségi tagja vagyok, tábort szervezek, és ha Luca lányom eldönti, hogy marad a vívásnál, még több gyermek vívóversenyre fogok járni.

Mit szólna ahhoz, ha valamelyik gyermeke az élsportot választaná? Gondolom, Ön a példaképük…

Kettősség van bennem: szeretném is, hiszen nekem annyi örömöt adott a versenyzés, és félteném is őket, mert annyi fájdalmat is okozott. Nem tudom – elfogadom, ahogy döntenek. Lucusnak nagyon nehéz, hogy külön figyelmet kap miattam. Ezért eddig csak két edzését néztem meg, hogy kevésbé érezze ennek hátrányát. Nem tudom, példaképe vagyok-e. Ő mindig kérdez, én mesélek neki. Persze, nyilván lesz majd olyan korszaka, amikor minden rossz, amit én mondok. Csenge lányomnál, aki kamaszodik, pontosan ez a helyzet. Bár ő, ugye, vízilabdázik, amihez egyáltalán nem értek.

Biztosan minden éremhez külön történet tartozik. Van azért „kedvenc”?

Nehéz kérdés – tényleg mindet másért szeretem. Az egyiket, mert az első, a másikat, mert ott tetszettem egy fiúnak, a harmadikat, mert a város, ahol nyertem, különleges élményeket adott. Van, amit hatalmas buli követett, és arra emlékeztet. A legnagyobb siker, persze, az olimpiai arany, bár aki sportolt, jól tudja, az sem jelenti feltétlenül, hogy aki nyeri, tényleg a legjobb abban az időszakban, abban a sportágban.

Milyen érzés volt az első olimpiai arany után civilek közé menni? Pl. lemenni a közértbe?

Nagyon meglepett, hogy szinte mindenhol felismertek, gratuláltak. A piacon ingyen kaptam a zöldséget, a hentes a pult alól szolgált ki, a pincér nem számolta fel a fogyasztást, a közjegyző nem kért pénzt a munkájáért. Hihetetlen élmény volt az emberekkel találkozni. A második aranyéremnél már tudtam, hogy hány embernek szereztem örömet, és sokkal büszkébben álltam fel a dobogóra.

Mi motiválja, mi hajtja?

Igazság szerint engem hajtani soha nem kellett, inkább visszafogni, hogy ne hajtsam túl magam. Nem tudom megfogalmazni, mi az, ami mindig is előre vitt... Talán már gyerekkoromban eldőlt, hogy amit el akarok érni, azt addig csinálom, amíg el nem érem, vagy legalább amíg hasonló élményben nem lesz részem.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!