„Felnőtt tartalom!”

„...Bár a munkádon más keres – dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes.” Mintha az első két sor lemaradt volna az általános iskola olajzöld falairól. Átkos egy rendszerben éltünk, annyi szent, így aztán – legyen bár csonkán is igazsága – József Attila nem mutathatott irányt többé. Sem ott, sem máshol. Elkoptak betűi az időben, csakúgy, mint letűnt kamaszkorom családi rémülete a legendáriumban. Bezzeg anno! „Kitől tanultad ezt?” – kérdezte anyám nem egyszer, konstatálva, hogy még akármi lehet.

Sok minden tűnik kielégíthetetlennek a lélek hajnalán, de, részben a nyomdafesték tűrőképessége végett, maradjunk az indítékot kiváltó motiváció fogalmánál, a személyiség fejlődésének természetes velejárójaként értelmezve azt. Elérvén a nagykorúságot, hellyel-közzel hasonló ösztönök vezérelnek mindenkit, az eltérő társadalmi, szocializációs háttér ellenére. Ha a lehetőségekben vannak is látványos különbségek, egy képességben mind hasonlítunk: energiánk végtelen! Legyen szó ismeretszerzésről, kétkezi munkáról, naplopásról stb., ha akarunk, világbajnoki tempót diktálhatunk a választott műfajban.

Értelmezhetetlenek a generációs aggodalmak, a nem anyagi természetű tartalékképzésről szóló blabla, miszerint eljön majd az év, a nap, a perc, mikor biológiai óránk épp időtlen értéket mutat?

Remek téglái vagyunk a rendszer piramisának is, hát épít ránk, no meg a vágyainkra, pszichológiai alapon programozva az említett ambíciót. Carpe Diem – visszhangozzák az üzenetek, s ennek megfelelően fetisizálódik a remélt életforma kelléktára, benne az ego státuszszimbólumaival.

Ijesztő? Igen, de az, hogy később feltűnés nélkül kezdődik meg a leépülés, a változó életkor sajátossága – hogy amortizálódik a test és a szellem. Idő, elhatározás, fékezendő a romlást, persze nincs. A figyelmeztető jelek kiiktatódnak, még az állampolgári jogon járó prevencióban sem vagyunk partnerek. Lassan, de biztosan válik az akarat diadala a félelem akaratává.

A vesztes többség már fiatalon kihullik, követve a korán elveszített fogakat, vonszolva létfontosságú szerveket; megszűnik az olajos állás, tíz köröm kapaszkodik a foszlott szociális hálóba. Nincs szó, nincs hely a nyomorúságot papírra vetni.

De a közép-, mi több, a felső kategória is megroppan mélységében, szüntelen, ólmos fáradsággal leplezve az illúziók és a gyakorlat közti felismerést. A kapaszkodás itt is ismerős: fenntartani a látszatot, mindenáron.

Egyre élesebb az életpályamodell apró betűs része. Gyerek, ingatlan? Költségnövelő tényező! Fejlődés? Egyenlő: felhalmozás! A harmadik kijáratnál hagyja el a körforgalmat, vagy a feleségét!

Olvasmányélményünk a panaszkönyv, házi feladatunk a büdzsé.

Természetesen a változást a piac szolgálja ki. A fogyasztási szakaszban már ott a korosztályos pótszer, a mentálhigiénés rehabilitáció az élvezeti cikkek mellett, a termelési fázisban szaporodnak a tréningek, a tovább- és átképzések.

Frissül a szoftver, 2.0.

Drámai? Igen, de az, hogy ennyi. Az élet. A kölykök ki-, a dolgos évek elrepülnek. Egy élet munkája – kong fülünkben az utolsó közhely a búcsúpartin, míg a megtakarítások haszonréseit kutatjuk bevarrt zsebeinken. Tapasztalatunk óarany minősítést kap, még lenne véleményünk, kedvünk, vitalitásunk, de lekerültünk a napirendről.

Egy karakter(ön)gyilkosság néhány karakterben, avagy boldogulni bolondulásig!

Ez nem a boldogság szinonimája. Valamit valamiért! Ez lehetne. De mit?

A tanulságnak szánt alábbi mondás tragikomikusan ismerős, forrása kevésbé. Robert Owen, angol kapitalista, korán felismerve a piacgazdaság anomáliáinak pszichés következményeit, így definiálta a humán erőforrás optimumát 1817-ben:

8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás.

Aki teheti, gondolja át, hogy hiába a több, ha végül kevesebb.