Szimpatika – Mit szeret rajtam?

Ráadásul nem csak ma gondol erre Jutka, hanem ezen őrlődik már egy hete, amióta Kutyus belemormogott valamit Zsuzsi fülébe a sarki bárban éjfél előtt pár perccel, és ami miatt Jutka teljesen kiborult, mert azt hitte, hogy valami pajzán dolog. Mire Zsuzsi, mivel ő Jutka legjobb barátnője, minden gyanakvást elkerülendő kénytelen volt elárulni, hogy Kutyus azt súgta a fülébe: „Jövő héten ilyenkor a barátnődön már karikagyűrű lesz, mert megkérem a kezét.” Pedig Zsuzsi százszor is megígérte Kutyusnak, hogy hallgat. Ám amint ezt mégis kimondta, magához ölelte Jutkát, hogy elsőnek gratuláljon, de Jutka megdermedt, és azt motyogta: „Gyűrű? Már megint?”

Amúgy ez a Kutyus korban, színben, fazonban is jól illett Jutkához, és már több éve jártak, sőt, mondhatni, együtt is laktak, úgyhogy igazán itt volt az ideje, hogy nyilatkozzék a szándékai felől. Jutka mondogatta is Zsuzsinak, hogy a büdös Kutya nem mondja meg, mit akar, és mi van, ha négy éve csak azt akarja, aztán annyi. Így aztán nem lehet tudni, hogy nem Zsuzsi súgta-e azt előbb Kutyusnak, hogy „figyelj már, vedd már el a Jutkát, légyszi.”
A lényeg az, hogy most, amikor a kérdés végre tényleg napirendre kerülne, Jutka egyáltalán nem örül a nagy hírnek, hanem halálra rémült tőle. Zsuzsi azt tanácsolta neki, gondolja át logikusan, vagyis írjon két oszlopba érveket, mi szól Kutyus mellett, és mi szól ellene, és ha több van mellette, akkor bólintson rá holnap a nagy kérdésre, mert gondoljon csak bele: meddig akar még elvált nő lenni? 

Jutka le is ült, hogy oszlopokat írjon, de valahogy ez sem volt olyan egyszerű, mert ha arra gondolt, tetszik-e neki egyáltalán a Kutyus, akkor eszébe jutott, hogy a múlt kedden például, amikor színházba mentek, akkor tetszett, főleg az a kis ezüst barkója, de például két héttel azelőtt, amikor kiderült, hogy Jutka fogát ki kell húzni, és fel volt dagadva az arca, és Kutyus késve jött érte a fogászatra, akkor egyáltalán nem tetszett. Aztán, hogy szerelmes-e belé. Hát, volt már, hogy úgy érezte, olyan szerelmes belé, hogy bele is halna, például amikor Kutyus nagy csokor vörös rózsát küldött neki Frankfurtból, de például amikor egyszer váratlanul állított be, amint Jutka éppen mackóalsóban, hajcsavarókban bundáskenyeret majszolt, akkor egyenesen utálta. Aztán, hogy egzisztenciálisan megbízható-e ez a Kutyus... na, ezt se lehet egyik oszlopba írni, vagy a másikba, mert Kutyus nemrég hét hónapon keresztül munkanélküli volt, és depresszióba esett, és csak feküdt egész nap, ugyanakkor amint újra munkát kapott, máris társkártyát csináltatott Jutkának a bankszámlájához. Aztán, ugye, az is fontos szempont, hogy van-e humora a Kutyának, mert milyen házasság lenne az, ahol mindketten csak ülnek, mint két uborka, megkovászosodva. Na, azt nem lehet mondani, hogy a Kutyusnak nincs humora, múltkor is mennyit lehetett rajta nevetni, amikor felvette a dédi hálóingét, és abban bolyongott mint egy kísértet. Igaz, amikor egy hétre rá megint megcsinálta ugyanezt az éjszaka közepén, pont, amikor Jutkának megjött, az már egyáltalán nem volt vicces.

És ott van még a legfontosabb kérdés, tépelődött Jutka, hogy vajon a Kutyus igazán szereti-e őt, vagy csak tetteti kényelemből, vagy ki tudja milyen számításból, és ha mégis szereti, akkor mit szeret őrajta, na, ez volt aztán a legfélelmetesebb kérdés. Hogy vajon mondhat-e igazat, aki azt állítja, hogy őt, a Jutkát annyira, de annyira lehet szeretni. És akkor az jutott eszébe, hogy önmagáról is kellene két oszlopot írnia, amiben feketén-fehéren ott áll, mit lehet szeretni őbenne és mit nem, és akkor kiderülne, színigazat szól-e ez a Kutya holnap, amikor azt mondja majd, hogy csakis veled akarok lenni most már végig.

„Ha önmagadat szereted, és erre a szeretetre koncentrálsz, azt fogod érezni, hogy szerelmes vagy, és ez a szerelem kiterjed mindenre és mindenkire, az egész világra, minden élőre és élettelenre. (…) Amikor szerelmes vagy, gyönyörűnek látod a másikat, páratlanul szépnek. Amikor gyűlölsz, akkor ugyanez az ember egyszerre a legvisszataszítóbb lesz. Hogy lehet az, hogy ugyanaz az ember egyszer a legszebb, máskor pedig a legcsúnyább? Az elméd tevékenysége a probléma, mert az elme csupán álmokat tud teremteni. De ez csupán a saját világod kivetülése. És annyi világ van, ahány elme, mert minden elme a saját kis világában él. (…) Ha kiválasztunk valakit szerelmünk tárgyául, máris elfelejtjük a szerelem lényegét, a feltétel-nélküliséget, mert azonnal birtokolni akarjuk. Csak akkor szeretlek, ha viszontszeretsz, ha hű vagy, ha feleségül veszel… A kapcsolat szerelemből születik, a házasság félelemből. Ha elvesz, azzal aláírja, hogy nem hagy el, ha nem vesz el, félek, hogy elhagy… Pedig két ember között a kapcsolódás úgyis csak addig tart, amíg van mit megosztani a másikkal.” (Osho)