Szimpatika – Közel állunk a valódi halhatatlansághoz

A halhatatlanság gondolata öntudatra ébredése óta foglalkoztatja az embert, hisz isteni kiváltságról van szó, és az ember mindig isteneihez kívánt hasonlatossá válni. Még jóval a paradicsomból való kiüzetés előtt már Gilgames király is ezért szállt az alvilágba, de említhetnénk az egyiptomi mitológiát, vagy a szintén Hádészt járt Orfeuszt és a görögök összes isteneit, melyek épp oly gyarlóak voltak mint a földiek, épp csak nem voltak halandók. Az örök élet szinte minden vallás kovetőjét megillette, de csak a halál után, épp ezért a földi hatalom netovábbját jelentette volna, ha valakinek sikerül megtalálnia az örök életet (és fiatalságot) jelentő szert. Az keresztesek a Szent Gráltól, alkímisták a bölcsek kövétől, a hajósok az új földektől remélték az Isteni Ajándékot - hiába. A huszadik század science-fiction irodalmának, és az orvostudomány fejlődésének köszönhetően azonban lassan kezd kiderülni, hogy a dolog nem teljesen lehetetlen, sőt, tudományos szempontból megvalósítható.

A halál leggyakoribb oka az öregedés, a betegség, és a trauma. Ez egyfajta sorrend is, hiszen ha a halhatatlanság a cél, akkor a betegségekkel és a balesetekkel ráérünk foglalkozni, az első küzdelmet az idő ellen kell megvívnunk.

Az öregedés meglepő módon nem egy genetikailag kódolt dolog, nincs előre megírva, mi fog történni a testünkkel. Pusztán akkor arról van szó, hogy sejtjeink egy idő után elveszítik reprodukáló képességüket, gyorsabban pusztulnak, mint ahogy termelődni tudnak, és ez szépen lassan elkezd problémákat okozni a szervezetben, melyek egy idő után elég nagyok lesznek ahhoz, hogy meggátolják a test működését.



A másik nagy gond a betegség. Ez elméletileg minden esetben gyógyítható, hiszen nem más, mint egy abnormális állapot, amely ideális körülmények között nem következne be. Ezen a téren már most is hatalmas fejlődés ment végbe, olyan dolgokat tudunk gyógyítani, melyek akár csak tíz évvel ezelőtt is biztos halált jelentettek volna. Az őssejt-kutatás a Parkinson-, és az Alzheimer-kór legyőzésével kecsegtet, a sejtbiológia a rák megszüntetéséhez visz minket közelebb, de elérhető közelségben van a cukorbetegség gyógyítása, sőt, egyes esetekben a vakok látásának helyreállítása is. 

Azonban hiába tervezgetjük a kétszázadik születésnapi bulinkat, hiába tudunk egy parányi tablettával minden létező kórt elűzni, ha egy száguldó teherautó pontot tesz hosszúnak tervezett életünk végére.

A jelenlegi baleseti statisztikák szerint, ha most abbahagynánk a szaporodást, és senki nem öregedne, senki nem lenne beteg a Földön, akkor is tízezer év múlva már alig élne ember, a különféle sérüléses halálesetek miatt. Ha ezt összevetjük azzal, hogy jelenlegi ismereteink szerint a Nap még jó ötmilliárd évig alkalmas lesz az élet feltételeinek biztosítására, akkor rájövünk hogy nagy szükség van a balesetmentes környezetre, ha örökké szeretnénk élni.

A sérülésekből való felépülés esélye jelenleg leginkább attól függ, milyen gyorsan és milyen minőséű orvosi ellátáshoz jutunk. Ha nincs elvi kifogásunk az ellen, hogy parányi robotok milliói járőrözzenek a testünkben, akkor a nanotechnológia jelentheti a megoldást. Az e területen dolgozó szakemberek azt szeretnék elérni, hogy a test különféle sérüléseit a mikroszkopikus robotok azonnal felismerjék és álljanak neki csontokat, szöveteket javítani. Az egyetlen probléma akkor van, ha agysérülést szenvedünk, hiszen akkor a tudat, az emlékek, a személyiség károsodik, melynek visszaállítása már sokkal trükkösebb feladat.

Ha ezeket az akadályokat leküzdjük, akkor már majdnem túljártunk a halál eszén. De hisz a halál az élet szerves része... vagy mégsem?

Biológiai halhatatlanságnak azt az állapotot mondjuk, amikor az öregedés folyamata megáll, vagyis a sejtpusztulás mértéke nem növekszik az idő előrehaladtával. Bármilyen meglepően hangzik, már most is léteznek olyan élőlények, organizmusok, melyek békés körülmények között nem pusztulnak el. Az egyik legbonyolultabb ilyen lény egy medúzafaj, mely miután ivarérett lesz, képes visszaalakulni életének egy korábbi szakaszába, és elméletileg ezt a folyamatot végtelenszer végre tudja hajtani. A biológiai halhatatlanság másik érdekes – bár nem egyértelműen bizonyított – példája a simatűjű szálkásfenyő, melynek legöregebb ismert példánya kb. 4840 éve él. A tény, hogy léteznek olyan fajok, melyek ideális körülmények között nem halnak meg, arra enged következtetni, hogy az öregedés nem szükséges eleme az életnek, hanem talán csak egy evolúciós melléktermék.



A korosodás megállításáért vívott küzdelemben az úgynevezett telomeráz enzim lehet a csodafegyver. Jelenlegi tudásunk szerint azért érjük el az idős kort, mert az élőlények kromoszómáit alkotó DNS szálak végén található telomer nevű szakasz minden osztódást követően rövidül, és amikor eltűnik, a sejt elveszíti szaporodó képességét. Minél lassabban újulnak meg a sejtek, annál több probléma jelentkezik a testben, mely egy idő után már nem képes megfelelően működni, és végelgyengülés miatt leáll. A telomeráz nevű enzim minden osztódást követően pótolja a telomer elvesztett részét, így a sejtek a végtelenségig képesek lesznek a megújulásra.

Ha ennyire egyszerű lenne az egész, akkor egy kellemes, telomerázdús reggeli minden problémánkat megoldaná, de sajnos nem ez helyzet. Elsősorban azért, mert ezt a módszert jelenleg a rákos sejtek alkalmazzák, melyeket a legritkább esetben azonosítunk a halhatatlansággal. Jó hír viszont, hogy ha uralmunk alá hajtjuk a telomerázt, akkor két legyet ütünk egy csapásra: ha meggátoljuk a termelését, közelebb leszünk a rák gyógyításához, míg ha kordában tartva növeljük a termelést, megállíthatjuk az öregedést. Az eddigi legígéretesebb eredményt egereken érték el, a telomerázzal kezelt egyedek 50%-kal tovább éltek a megszokottnál.

Ha félünk az injekciós tűtől, vagy nem bízunk a laborokban kotyvasztó vegyészekben és biológusokban, akkor halhatatlanságért fordulhatunk a számítástechnikához is. A sci-fi műfaj egyik kedvenc témája az emberi agy és a számítógépek közötti kapcsolat létrehozása. Úgy is mondhatnánk, hogy ha annyi eszünk van, hogy biztonsági mentést csinálunk a fontos dokumentumainkról, akkor érdemes lenne elgondolkodni, hogy saját tudatunkról is készítsünk ilyet. Jelenleg két dolog akadályoz meg bennünket ebben. Az egyik, hogy nem létezik olyan szuperszámítógép, mely képes lenne annyi művelet végrehajtására, mint az emberi agy. Ezen a problémán segít az idő, hiszen átlagosan 1.2 évente megduplázódik a computerek teljesítménye. Ha ez így halad tovább, akkor 2030 környékére tudunk majd olyan gépet építeni, ami helyet adhat az emberi tudatnak.



A másik akadály, hogy hogyan juttatjuk el a tudatot a virtuális világba. Ez agyi implantátumokkal vagy az agy felépítésének rendkívül részletes letapogatásával és egy virtuális környezetben történő lemodellezésével lehetséges. A tudat innentől kezdve létezhet egy számítógépes világban, vagy betölthető egy testbe, akár egy újszülött csecsemőbe is. A fizikai lét úgymond választható kiegészítő lenne - elvben. A módszer etikai, fizikai, spirituális és egyéb konzekvenciáiba jobb bele sem gondolni.

Újabb variáció a halhatatlanságra a kibernetika, vagyis az emberi test mulandó szerveinek gépekre történő kicserélése, és a tudat betöltése egy mechanikus testbe. Ehhez nem kell különösen messze menni, hisz Magyarországon is nemrég hajtották végre az első műszív beültetést.



Ha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megvárjuk, mit hoz az elkövetkezendő néhány esztendő, akkor még mindig ott van a krionika, vagyis a testünk halál utáni lefagyasztása, azaz a hibernáció. Ez a technika már 1967 óta létezik, van is párszáz olyan ember, akik egy nagyon hideg helyen várják a jövőt.

A krionika lényege, hogy az emberi testet rendkívüli hőmérsékletre hűtik, és addig őrzik, amíg a tudomány elér arra a szintre, hogy újraélesszék és meggyógyítsák a fagyasztott embert. A módszerrel egyetlen baj van. Ha valakit telepumpálunk mindenféle vegyszerrel és betesszük egy kb. -190 Celsius fokos fagyasztóba, akkor a jog szerint gyilkosságot, vagy legalábbis eutanáziát követünk el. Ezért ha szeretnénk lefagyasztani magunkat, akkor ahhoz először meg kell halnunk.

Amint egy orvos megállapította a halál beálltát, elkezdődhet a fagyasztási folyamat, ha pedig szerencsések vagyunk, akkor a krionika feltalálói nem tévedtek nagyot, és a jövőben tényleg lehetséges lesz a testek feltámasztása.

Látjuk tehát, hogy a halhatatlanság bizony nincs olyan messze, mint gondolnánk. A technikai részletekről nagyon hosszasan lehetne írni, de van még egy nagyon fontos kérdés, ami megválaszolatlanul maradt. Csak azért mert tudjuk csinálni, biztos, hogy meg is kell csinálnunk? Valóban áldás a halhatatlanság?

„Soha, soha nem nyugodhatok békében” - döbben rá Raymond Fosca, a Minden ember halandó című Simone de Beauvoire regény főhőse. Bár megszerezte az életelixírt és ezáltal örök életű lett, elveszítette személyiségének azt az egyediségét, amit csak az élet végessége adhat meg. Mert a halhatatlannak nincs életcélja, felelősségérzete, és nem érez életörömöt sem. Aki nem hiszi, olvassa el az 1946-ban írt könyvet, rá fog jönni, hogy az elmúlás beláthatósága jelenti a legfőbb értékét az életben.

Az örök élet titkainak keresése éppen ezért teljesen fölösleges.

Forrás: Kultúrpart