Mozgással legyőzhető a modern kor népbetegsége

A mikénteknek Dr. Egedi György ideggyógyász segítségével jártunk utána.

Gyakran hallunk róla, sokan szenvednek is miatta, mégsem tudjuk pontosan, mi is a csontritkulás. Hogyan lehetne összefoglalni a betegség lényegét?

A csontritkulás ma már népbetegség, és tipikusan a modern ember betegsége. Fizikai munkát élete végéig végezni képes embernél normális esetben ki sem alakulhatna: természetellenes, a test adottságainak ellentmondó életmód miatt jön létre. Elöljáróban fontos leszögezni: az ember csontrendszere nem egy merev rendszer, jócskán van benne rugalmasság. A hosszú csontok rugalmas vázát az inak rostjainak folytatása hozza létre. A sodrony jellegű rostos vázra rakódó mésztartalom adja a csont merevségét. A csontritkulásban mind a csontsejtek mennyisége, mind a merev váz mésztartalma lecsökken. A csontozat emellett folyamatos változásban is van, létezik például a csontfelszívódás jelensége is a csontfaló sejtek segítségével. Magyarán szólva a csont belső szerkezete folyamatosan alkalmazkodik a környezethez, a szervezetet érő terheléshez. Erre szükség is van, hiszen ha egy csont hirtelen túl nagy terhelést kap, nem biztos, hogy azt elbírja, nagy és dinamikus túlterheléstől akár el is repedhet. Ilyen törés például az ökölvívóknál az úgynevezett fáradásos vagy túledzéses törés, amikor akár puha felület megütésénél is eltörhet az alkar mindkét hosszú csontja. Ennek oka egyszerű: a csontot annyi hajlítgatási inger érte, hogy ennek következtében apró repedések keletkeztek rajta, és a szervezetnek nem volt ideje megjavítani ezeket.

Miként alakul ki a csontritkulás?

Amikor valaki tartósan egy helyben ülő-álló életmódot folytat, a csontrendszere nem kapja meg a megfelelő hajlító-nyomó ingereket, nem éri megfelelő terhelés. Ennek következtében a rostos váz nem rugózik, és nem is vezérli a csont állományának újraépítését, a merev vázállomány folyamatos felújítását. Vagyis nem tud megfelelően regenerálódni, erősödni, és amikor új terhelést kap a csont, nem fog tudni alkalmazkodni hozzá. Ha tehát valaki tartósan ülő-álló munkát végez, és közben nincs alkalma fizikai tevékenységet folytatni, kiteszi magát a csontritkulás veszélyének. Hangsúlyozom: a fizikai tevékenység itt elsősorban gyaloglást, cipekedést, netán futást jelent, vagyis tipikusan olyan dolgokat, amiket a mai kor embere – amikor csak lehetősége van rá – rendszerint igyekszik elkerülni. Azt gondoljuk, hogy ha egy helyben ülünk, semmiféle károsodás nem érhet minket, beleértve ebbe a hasonló betegségeknek elsődlegesen kitett gerincoszlopot, holott erről szó sincs. Az egyhelyben lévő, nem átmozgatott gerincoszlop meghajlik, deformálódik, hiszen nem kapja meg azokat az ingereket, amelyek fiatalon a fejlődéséhez, idősebb korban a karbantartásához elengedhetetlenül szükségesek lennének. Az izmok tapadása is tökéletlenné válik, csökken a keringés intenzitása, az ízületeken és a porckorongokon pedig túlnyomás jön létre. A folyamatos ülő munka körülbelül olyan hatást gyakorol a testre, mintha folyamatosan egy hátizsákot cipelnénk, amit nem tudunk letenni.

Ezért jelentkezik az elviselhetetlen fájdalom?

A csontritkulás fájdalmas hatásai a térbeli csonttorzulásokból fakadnak. A csont belső, merev váza meggyengül, majd deformálódni kezd. A csigolyatest porckorong felőli oldala óraüveg-szerűen kivájttá válik, a két csigolya térbeli középpontja közötti távolság jelentősen lecsökken, ezáltal a gerinccsatorna mögötti támaszkodó nyúlványoknál az ízületek mélyen egymásba nyomódnak és kikopnak. Lekopik róluk a porcfelszín, ez pedig mozgásnál fájdalmat okoz. Ha torzul a csontozat, a gerincoszlop kopása, a csigolyák lelapulása és törékennyé válása okozza a gondot. A csigolya ilyenkor nem a megfelelő tömör csontszivacsot tartalmazza, hanem lyukacsossá, vörös csontvelőben szegénnyé válik, rossz a keringése, nem tud ellenállni a kisebb-nagyobb nyomásnak, összeroppan a dinamikus terheléstől, a gerincgörbület deformációja miatt pedig ideggyökér-nyomás alakulhat ki.

Végső soron tehát mindegy, milyen testtartásban ülünk, mindenképpen káros a tartós monotonitás?

Ha egy ember testtartását elemezzük, annak azzal kell kezdődnie, hogy megvizsgáljuk, milyen a lába, milyen végtagtorzulásokkal nőtt fel, milyen lábbelit visel. Ha ez megvan, megláthatjuk, hogy egy másik cipőben miként funkcionál. Ez nagyon fontos, hiszen ilyen esetben az egész test másképpen mozog, máshová kerülnek a hajlítási, csavarási pontok, más izmokat használunk. A legalapvetőbb dolog, hogy más talajon élünk, mint amire a szervezetünk ki van találva. Ebből adódóan módosul a testtartás, egyes gerincszakaszok mozgása erősen korlátozódik, más szakaszok pedig túlhasználódnak, elkopnak. Az embert alapvetően úgy találták ki, hogy 40 és 60 éves kora között fejezi be az életét, a szervrendszereink erre optimalizálódtak – és mindenekelőtt úgy, hogy nem kemény talajon növünk fel, nem kemény talajon élünk. Ennek ellensúlyozására használunk kipuhított talpú és sarkú cipőket.

A manapság divatos gyógycipők mennyit javíthatnak a helyzeten?

Tudni kell, hogy ami általánosan véve nem kifejezetten rossz, azt már el lehet adni a „gyógy”-felirattal. Nem rosszak ezek a cipők, adott esetben segíthetnek is, de olyan mértékben biztosan nem, hogy általuk komoly problémák oldódnának meg. Ezek jól eladható, jól reklámozott márkák. Ártani biztosan nem ártanak.

Vannak még a rossz cipőkhöz hasonló rizikófaktorok?

Nagyon nagy probléma a sok „hókuszpókusz”-os, varázsos szerkezetű ágybetét, csodamatrac, illetve az összevissza hevederezett, keresztbordázott ágyak elterjedése is. Úgy adnak el matracot embereknek, hogy nem veszik figyelembe a testméretet, testtömeget, és fogalmuk sincs a megfelelő matrac-rugalmasságról. Egy régi cipész tudott sámfát, mintafát készíteni egy lábról, és annak megfelelően bőrcipőt szabni az adott korú, alkatú ember lábára, és ugyanez a bútorkészítőkre is áll. Megvoltak a hagyományaink, amelyek a kézműves munka tapasztalataiból eredtek. Ezeket a modern gyáripar piaci logikája felülírja.

Vagyis az egyetlen lehetséges megelőzés a mozgás?

A nagyvállalatok egy része már rájött arra, hogy az egész napos egy helyben ülés semmiképpen nem tesz jót, hiszen a fájós derekú ember ellazultan gondolkodni sem tud. Éppen ezért külföldön már bevett gyakorlat, hogy a jól fizetett vezetők számára kialakítanak konditermeket, ahol a dolgozók kellő mértékben átmozgathatják magukat. Igenis meg kell szakítani a munkát és még ebéd előtt, tehát nem teli hassal, át kell mozgatnunk a testünket. Nem kell túlpörgetni a szervezetet, de fontos tudni, hogy ilyenkor a táplálékok is másként szívódnak fel utána, és a munka is könnyebben megy, hosszabb távon pedig megóvhatjuk az egészségünket. Az emberi szervezet egy nagyon összetett rendszer. Megfelelő karbantartására csak akkor van mód, ha optimalizáljuk az ülő terhelést és legalább másodnaponta gondoskodunk az átmozgatásról. A csontritkulás elsősorban 50 éves kor felett okoz problémákat, de bármikor érdemes újból elkezdeni mozogni, először csak kis dinamikájú mozgásokkal terhelni, erősíteni az izmokat, az ízületek szalagjait, a csontokat. Ez kezdetben persze fájdalmas és kellemetlen is lehet, de mindenkinek nagyon jót tesz.

Mi az oka annak, hogy a csontritkulással valamiképp összefüggő sérüléseknek, így például a combnyaktöréseknek sok idős embernél végzetes következményei vannak?

A csontvelő vérképző szerv, ami eleve kevesebb vért képez, ha a csont keringése nem megfelelő. A benne lévő vérképző vörös és zsíros sárga csontvelő egy-egy törésnél bejuthat a véráramba, vagy pedig maga a törés fájdalma okoz keringéses sokkot.

Az említett körökbe tartozókon kívül kik a leginkább veszélyeztetettek?

Bizonyos betegségek is megváltoztathatják a csont állapotát. Így például a vesebetegséggel vagy hormonális rendellenességekkel kezelt embereknél kialakulhatnak különféle csontanyagcsere-zavarok. Ezek az egészségügyi problémák mind-mind kihatással vannak a csontok állapotára, szerkezetére.

Az orvostudomány miként kezeli ezt a betegséget?

Sokan szedik a manapság már eléggé elterjedt csonttömeg-növelő szereket, melyek az élő és szerves anyagukban is elszegényedett csontok tömörítésére hivatottak, ezekkel azonban csak minimális, nem elégséges eredményt lehet elérni. Valójában nagyon sok mindenhez kellene érteni, hogy a csontritkulást megfelelően kezelni lehessen. A gerincoszlop és a csukló környéki ízületek alapos vizsgálata nélkül például, nem lenne szabad csontritkulásos adatot értékelni, hiszen minden csont körüli gyulladás a csontállomány átmeneti ritkulásával jár, és ez könnyen félrevezető eredményhez vezethet. Összességében sajnos azt kell mondanom, hogy az egészségügyi rendszer felépítése és lehetőségei az esetek többségében nem alkalmasak a csontritkulásos betegek többségének megfelelő kezelésére – nemcsak Magyarországon, de máshol sem.

A csontritkulás ilyen-olyan mértékben szinte mindenkit érint, aki megfelelően magas életkort ér el. A komoly kellemetlenségeket vagy akár végzetes következményeket ugyanakkor egy kis odafigyeléssel és megfelelő életmóddal meg is lehet előzni.