Anyaszemmel: Miért olyan nagy a gyógyszeres láda?

Remélem, nem ítélnek el a kedves olvasók, de nem rohantam rögtön a kórházba a lányommal, hanem inkább hajnalban felautóztam vele Budapestre, ahol a szekrényből elővettem azokat a gyógyszereket, amiket fél éve ugyanilyen tünetekre írt fel az orvos. Jobban is lett, így a déli alvás alatt már vissza is értünk a családhoz, ahol drága férjemet kellett megnyugtatnom, hogy rendben lesz minden. Természetesen senkit nem bíztatnék hasonló lépésre, valószínűleg én sem így cselekedtem volna, ha nincs egészségügyi végzettségem, ha nem lettünk volna már Ádámmal és Bencével is többször kórházban kruppos köhögéssel, vagy ha Rékám életében először produkálta volna ezt a légzést.

Ilyen előzmények után sajnos már rutinosan kezelem ezt a problémát, jobban bízom a gyerekorvosunk által javasolt terápiában, mint hogy bent tartsanak pár napra minket (vagy ne adj Isten csak Rékát) a kórházban. Hangsúlyozom, hogy gondos mérlegelés után döntöttem így, nem volt az állapota annyira súlyos, hogy ne lehessen otthon kezelni! Ezután természetesen ezek a gyógyszerek is jönnek velünk, bárhova utazunk a gyerekekkel, és így talán érthető, hogyan lesz évről-évre egyre nagyobb az útipatika-dobozunk.

A másik, fél családunkat érintő betegséghez én csak annyit tennék hozzá: Kedves Orvosok! Tisztelettel kérem Önöket, nézzenek utána egy kicsit az impetigo néven ismert, a köznyelvben ijesztő módon ótvarnak nevezett bőrfertőzésnek, mert napjainkban is gyakori, és a nem megfelelő kezelés miatt gyorsan és sokfelé terjedhet!

Nekünk sikerült, néhány „gondos” orvosi tanács miatt csaknem négy hétig szenvedni vele, míg végre egy megfelelő recept pár nap alatt megszüntette a problémát...

Itt jegyezném meg azt is, hogy ez az első olyan év, amikor nem kell orvosi igazolás a táborba készülő gyerekeknek, elég, ha a szülő leírja, hogy egészséges a csemetéje. Nem feltételezek rosszindulatot, hanem pusztán laikusok vagyunk egy csomó, akár fertőző betegség megítélésében!

Szerencsére a sokkoló hetek után még maradt két hét a nyárból, így volt még gólyatábor (erről majd máskor...), pár napos „egészséges” nyaralás a családdal, amikor csak játszottunk és fürödtünk és együtt voltunk, és élveztük, hogy még tart a szünet. Azután lassan újra érezni kezdtem azt az ismerős gyomortáji szorítást augusztus végén, hogy mindent megvettem-e, becsomagoltam-e, befizettem-e, elintéztem-e, hogy minden és mindenki készen áll-e egy új tanév kezdetére, amikor is egy gimis, két felsős, egy negyedikes, egy középsős óvódás és hamarosan egy kis bölcsis lép ki reggelente az ajtón...