Szimpatika – Ha eljön az öregség...

Az emberi történelem folyamán léteztek nagy emlékező kultúrák – főleg a Távol-Keleten –, melyekben az emberi viselkedést a hagyomány szabályozta. Az ősökre figyeltek, hogyan viselkedtek az élet különböző helyzeteiben. A modern technologizált társadalom nem ilyen, hanem úgynevezett gondolkodó közösség: a hagyomány nem érdekli, hanem éppen ellenkezőleg, idegesíti. „Majd én megoldom, arra való a fejem”, mondja a modern ember, ezáltal egész más értékek felé orientálódik, mint az emlékező társadalmak polgárai.

Végeztek olyan pszichológiai vizsgálatsorozatot, ami témánk szempontjából fontos. Az első kérdés az volt, mikor a legokosabb az ember, értve ez alatt a problémamegoldó kombinatív gondolkodást. Az európai kultúrkörben valószínűleg 17 és 25 éves kor között vagyunk ebben az értelemben a legjobb gondolkodók. 25 éves kort követően már műszeresen, tesztekkel kimutathatók enyhe romlások. Erre persze bárki kérdezheti: drága Popper úr, ezt tudva eddig miért nem kötötte fel magát? Két okból. Az egyik, hogy mindez csak a statisztikai átlagot mutatja, s az ember önmagáról azt gondolja, hogy ő a pozitív szélső értékben van. Vagyis akad, aki még 80 éves korában is nagyon jó gondolkodó.

A másik ok, hogy a következő kérdésfeltevés úgy szólt: mikor a legjobb az ember abban, amit csinál? Márpedig itt elcsúszás van, a produktivitás csúcsa 30 és 50 év közé esik. Az újságíró ekkor a legjobb újságíró, a tudós ekkor teszi legnagyobb felfedezéseit, és így tovább. Ennek oka valószínűleg az, hogy az ember ekkor éri el az informáltság maximumát, ekkor tud a legtöbbet a világról, és még nyitott új értesülések befogadására. Ez sem általános persze, hiszen 24 évesen is lehet Nobel-díjat kapni a kettős fehérjelánc felfedezéséért, Thomas Mann pedig 78 évesen is tudott nagyszerű regényeket írni. A statisztikai valószínűség szerint azonban amit egy ember 30 és 50 éves kora között nem tesz meg, azt már nem is fogja megtenni. Vagyis ezt a két évtizedet nem szabad elherdálni.

Van azonban egy újabb elcsúszás: a mi kultúrkörünkben a karrier-maximumot az emberek 46 és 60 éves koruk között érik el, azaz akkor, amikor már gondolkodási és produktív szempontból is rosszabb állapotban vannak. Az egész fiatalítási mozgalom innen indult. Ez a kérdés egyik oldala.

A másik viszont az, hogy a mai világ haszonelvű, ahol az öregekre úgy tekintenek, mint akiket csak el kell tartani. Sokan megvetik és lenézik őket. A nyugdíjasklubban a vezető azt mondja nekem: „a mi kis öregjeink.” Tessék mondani, miért „kis”? És ha egy klubban idős emberek töltik az idejüket, lehet sakkozni, kártyázni, tévét nézni, miért nem lehet ezt a helyet, mondjuk Gárdonyi Géza Klubnak hívni? Miért azt írják ki, hogy Öregek Napközi Otthona? Ebből egy olyan társadalmi megvetés árad, mely azt sugallja, hogy az idős emberek egy napközi-otthonos gyerek színvonalán vannak. Egy rádióműsor például az Örökzöld dallamok nyugdíjasoknak címet viseli. Miért, egy bizonyos életkor után az ember nem szeretheti akár a legmodernebb zenét is? Az idősek netán külön embertípust alkotnak? Ha egy idős embertől a hivatalban, ahol felveszik az adatait, azt kérdezi a tisztviselő, mi a foglalkozása, miért az a válasz, hogy „nyugdíjas vagyok”? Ilyen foglalkozás nincs! Hiszen ő orvos, tanár, villanyszerelő, aki most nyugdíjban van. Miért kell elvenni az öregektől a foglalkozásukat is?

S ami az eltartottságot illeti: egy 30-40 évet ledolgozó átlagos szakmunkás annyi értéket hoz létre, hogy mintegy 126 évig kellene élnie, hogy elhasználja. Vagyis ő már régen a sírban pihen, s a társadalom még mindig az általa létrehozott értékekből is él.

Az egyén élete szempontjából viszont az egyik alapvető probléma az, hogy a mai globalizáció felé tartó világ ugyanolyan embereket akar, mint a diktatúra: nem kreatív egyedeket, hanem jelszavakkal, reklámokkal, hamis mítoszokkal, anakronisztikus történelemszemlélettel irányítható csordát, amihez nem kell az idősek tapasztalata. Ők már tele vannak kétellyel, nehezen befolyásolhatók.

Régen azt mondták, valaki „túl fiatal” erre és erre a munkára vagy posztra. Az én generációm annak idején szeretett volna mielőbb felnőtt lenni, mert nagyon sok korlátozás szabályozta az életét. Mérei Ferenc vette észre, hogy ez a folyamat megfordult: ma már inkább mindenki tinédzser akar maradni, mert az felnőttes jogokkal jár, de felnőttes életterhek nélkül. Ma már nem ritka olyan 30–40 éves ember, aki még mindig tinédzser attitűdökkel él és politizál a világban. Az öregek eközben az orosz irodalomból ismert „felesleges emberré” válnak, amivel nagyon nehéz együtt élniük. Ez a társadalmi attitűd elfogadhatatlan. És ugye tudjuk: egy társadalom demokratikus kultúrája attól függ, hogyan bánik a kiszolgáltatott emberekkel.

Ha valaki jól élte meg az óvodát, iskolásként nem akar visszamenni oda. Ha jól élte meg a felnőttkort, később sem akarja visszaforgatni az időt. Jobb békességben elfogadni az öregséget – mindenkinek. A Biblia így búcsúzik nagy fiaitól: Meghalt jó vénségben, az élettel betelve... „A jó vénség” azt jelenti, hogy nem gyötörték fájdalmas betegségek, megőrizte intellektusát, s „az élettel betelve” pedig azt fejezi ki, hogy végigélte az egyes életkorszakok által kínált lehetőségeket, s a végén talán már tovább élni sem kívánt. Ennek azonban az a feltétele, hogy nem szabad nagy maradékokkal élni, amelyek később már nem pótolhatók.

Persze nem mondana igazat az, aki azt állítaná, hogy milyen jó öregnek lenni. A Virágot Algernonnak című híres regényben az ideiglenesen zsenivé operált fiú, előre látva elkövetkező romlását, így kiált fel: Uram, ne vegyél el mindent! Sajnos az öregség túl sok mindent elvesz az embertől. Elsősorban világi értékeket: pozíciót, befolyást, társadalmi rangot, anyagi megbecsülést. Mégis a legtragikusabb az, hogy a lélek valószínűleg nem öregszik, csak a test, az agyi erek. A vágyak megmaradnak, de a test már nem engedelmeskedik. S ekkor kell vigyázni, nehogy bekövetkezzen a legrosszabb: amikor valaki gyűlölni kezdi a fiatalságot, mert elmúlt, és az öregséget, mert eljött. Ennek elkerülésére nincs más lehetőség, mint a befelé fordulás, kalandozás önmagunk dzsungelében, és jóindulat a világ változásait tapasztalva, amely már egyre kevésbé az öregek világa. Kosztolányi így ír az öregségről:

Mert ennyi csak, ha eljön a tavasz,
Megismerem, hogy mindig ugyanaz,
S belényugodtam, hogy a láz elillan.
Nem sírok, ha az esték holdasok,
És néha, hogyha éjjel olvasok
Kissé homályosabban ég a villany.

Arról már nem is szólok, hogy ebből a békéből kisarjadhat valami még fontosabb, egyfajta hit:

Tudod, ma már, hogy izmaim lazulnak,
Úgy érzem én barátom, hogy e földön,
Hol lelkek és göröngyök között botoltam,
Mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak
Vendége voltam.