Hogyan kell meditálni?

A belváros nyárdélutáni őrületéből belépve a festett üvegablakos, hűvös lépcsőházba, ha nem is időn kívül, de mindenképpen más év- és napszakban találom magam. Szaladják „Taikyo” István, a magyarországi One Drop Zendo közösség alapítója, Balázs Béla-díjas operatőr, rendező vár rám a zen központban, egy szivacson ülve. Mellé kuporodom. Életéről, munkáiról, a zenhez vezető útjáról, azaz róla szeretnék beszélgetni. Nem nagyon sikerül. Vele viszont igen. Arról, hogy nincs múlt, jövő, nincs ő, és nincsen én sem.

Hogyan lesz egy pörgős életet élő budapesti filmes zen buddhista?

Nem vagyok „buddhista”: nem címkézek, különben egy fogalmi rendszerbe zárnám magam. Buddha tanítását követem, ami nem elmélet, hanem gyakorlat. Így foglalható össze: a tudat nyugtalan (ami szenvedéssel jár), a vágyak, a ragaszkodások, vagyis az ego miatt. A nyugalomhoz vezető útból a zen a meditációt emeli ki. A vallások utak, hogy eljuss a végső valóságig, önmagadig – ami nem azonos az éneddel. A buddhizmus azt mondja, ez a Buddha-tudat, a kereszténység máshogy fogalmaz. Csakhogy a szavak létrehozzák azt az elkülönültséget, hogy vagyok én és van az Isten, vagyok én és a buddhisták vagy a keresztények. A tudatos lények között sokkal mélyebb a kapcsolat, és az nem fogalmi. A mi világunk azt hiteti el, hogy mindent meg lehet fogalmazni. Pedig az imában épp úgy, mint a meditációban van egy pont, amikor már nincsenek szavak: a kapcsolat közvetlen lesz az univerzummal – mert valójában az vagyunk mi: szeretet, elfogadás, béke, fény. Csak nyugaton hisszük, hogy egyek vagyunk az énünkkel, pedig mérhetetlenül többek vagyunk.

Az énünkről van tapasztalatunk.

Igen. De erről szól a meditáció, megtapasztalni, hogy az én nem valós. Csak egy program: „én ez vagyok, ilyen vagyok…” Ez semmi. Nincs semmiféle tulajdonságod. Egyben minden tulajdonságod megvan. A gyakorlás során az értékelő tudatot le kell bontani. Az én hasznos, de csak ha nem kevered össze magaddal. Van egy kalapács a kezedben, amivel a szöget be kell ütni – az éned csak eszköz, hogy tevékenykedhess ebben a világban. Mi az univerzális tudatosság vagyunk. Minden, ez a padló, a szivacs, te, én ennek a megjelenési formája, ha úgy tetszik, Isten. A buddhizmus út, hogy ezt megtapasztald.

Te hogyan találkoztál a buddhizmussal?  A filmezés nagyon aktív életet kíván.

A meditálás nem azt jelenti, hogy csak ülök, mint nyúl a fűben. Hanem, hogy az énemet tudom használni mint eszközt. Hogy mi csinálunk valamit, az illúzió. Valami nagyobb nyilvánul meg rajtunk keresztül. A filmkészítés is ilyen. Én fotósként indultam, azaz egy jelenségnek, tárgynak a lelkét próbáltam megragadni. Ez is meditatív dolog. Ha igazán jelen vagy, az elhatároltság megszűnik, eggyé válsz azzal, amire figyelsz. Mikor elkezdtem gyakorolni a zent és találkoztam a japán mesteremmel, a Roshival (japánul mester), éreztem, hogy a határ leomlik, és egyetlen közös tudatban vagyunk. Ő nekem élő példa arra, hogy ez a tudatosság létezik és megvalósítható.

Hogy lehet gyakorolni, amiről még nem tudom, micsoda?

A fontos az, hogy valóban tudni akarod-e, ki vagy. Mindenki megkérdezi legalább kamaszkorában, vagy egy válságos pillanatában, vagy a halála idején. Ki vagyok én? Miért élek? Honnan jöttem, hová megyek? Kérdés, merünk-e őszinték lenni. Ha igen, nem állunk meg itt, és nem kezdünk bizonyos minták szerint betagozódni. Az én végére járni ijesztő, tudom, de a zen a bátrak útja. És minden spirituális út ilyen. Amíg nem engedsz el mindent, nincs tapasztalat. Meg kell hozzá halni. Amikor meghaltál, rájössz, hogy csak az éned hal meg. A ragyogó tudat megmarad.

A „minden egy” élményét a fotóban, filmben is megtapasztaltad?

Nem egészen. Közel vitt, de azért a művészetnek vannak korlátai. A kezdeteknél a nagy találkozás nekem Hamvas Béla volt. Az életművéből arra jutottam, hogy mindenkinek megvan a saját útja. Ha hajlandó vagy odaadni magad, megtalálod. Végigolvastam a szent könyveket, jógázni kezdtem, Loyola Ignác gyakorlatait végeztem… A tibeti vonalat is kipróbáltam, de túl díszes volt nekem. Nem találtam az utam. Kényes pont ez, mert az én menekül a munka elől, és azt mondja, hagyd abba, csinálj mást. Ha viszont valóban beletetted a munkát és nem megúszni akarod az úttal járó szenvedést, tudni fogod, jó helyen vagy-e. Már 30 fölött voltam, megjártam Indiát, letettem a buddhista fogadalmat (ez nagyon egyszerű, a buddhizmus nem vallás), de nem találtam mestert. És semmi sem tűnt elég gyakorlatiasnak. A kereszténység nekem nem adott választ, nem is találkoztam benne hiteles mesterrel. (Azóta egyébként igen.) Élő példát akartam látni, és én a zenben találtam rá. A Roshival ’98-ban találkoztam egy itteni sesshinen (elvonuláson). Hivatalosan 2001 óta a mesterem, akkor adta nekem a Taikyo nevet. Amikor először leültünk egymással szemben, mindent tudott rólam, jobban, mint én magam. Ezt érzékelni lehet, felfogni nem.

Nem volt ijesztő?

Amikor oda jutottam, már nem. Mérhetetlen élményt adott, hogy velem az Univerzum ül szemben, méghozzá úgy, hogy tökéletesen elfogad. Nem számít, tömeggyilkos vagyok, vagy jó ember. Akkor értettem meg a krisztusi tanítást is. Tudtam, hogy ettől az embertől akarok tanulni. A zen: gyakorlás, elmélyülés. Csináld. Ne akarj kapni semmit. Mindenkinek a kérdései a szenvedéséből fakadnak. Abból, hogy az én ütközik a világgal. Engedd el! Először rosszabbul leszel, mint minden spirituális úton. Csak nem szabad feladni a gyakorlást, és akkor ott marad az a fényteli boldog lét, ami te vagy.

Gyakoroltál. Emellett filmeztél…

A filmezés volt az egyik lábam, a meditáció a másik. Egyiket tettem a másik elé. De most nem filmezek. A filmjeim szakrális jellegűek, tanítósak. Annak, aki elfelejtette a kérdéseit vagy már megválaszolta, nincs szüksége rájuk. Aki ott tart, hogy én ügyvéd vagyok vagy igazgató, az nem válaszolta meg. A zen elvisz a határig, és amikor rájössz, hogy rációval nem tudsz semmit megoldani, egyszer csak összeáll a megértés. A Madárszabadító, felhő, szél című filmemet megnézte egy rákos betegekből álló közösség. Senki nem érette annyira, mint ők. Mert a zen is azt kívánja, hogy tapasztaljam meg élet és halál határát. Odavisz. De azok, akik keresnek, nem biztos, hogy találkoznak a filmjeimmel. Nem baj. A virág akkor is virágzik, ha nem jár arra senki.

Amikor a kamera mögé állsz, célod van, nem?

Ha van bármi hátsó szándék egy alkotás mögött, az már nem tiszta. Én csak a jelenben vagyok teljes intenzitással, és nem az énemmel. Viszont, ahogy Hamvas mondja, ha egyetlen ember egy befalazott barlangban elgondolja az igazságot, az elég. Te azt hiszed, rajtad múlnak a dolgok, de nem. Míg csinálom a filmet, beleadom magam. De ami megszületett, elmúlik. Az én mániája, hogy legyen értelme, hogy élt. Nincs. A létezés önmagában értelmes. Nem tudsz hozzátenni semmit. A zenben nincsenek „mi lenne ha?”-k. Most ez van. Minden más fikció. A szenvedés és az öröm is megmutathatja, hol kell járnod. Amiben el tudod veszíteni magadat, a kívülállásodat, az az utad. Amikor nem te vagy és a munkahelyed, amikor eltűnik a megítélő tudatosság: hogy ez jó, ez rossz, amikor átadod magadat egy nagyobbnak, túl az éneden.

A csecsemő is megítél, csak nem fogalmilag. Ha fázik, akkor sír stb.

Na, várj csak. Itt a tapadás a lényeg. Ha téged a pénztáros becsap, két hétig rágódsz rajta. A csecsemő meg, ahogy megszűnt a szenvedése forrása, már el is felejtette. Mindig a pillanatban van. Nem arról van szó, hogy ne tudj érzelmeket átélni, hanem hogy ne tapadj. Szeretni is csak így lehet: ha nem tapadsz a másikhoz, nagyon megbocsátóvá, nyitottá válsz. Ilyen a szeretet. Amilyen Pál leveleiben. A zen azt mondja, ne tapadj semmihez. Az élményeidhez se. Mert akkor nem vagy képes az újat teljesen befogadni, ha tudatodat leköti a múlt vagy jövő.

 

Ha van olyan, hogy hétköznapod, hogyan zajlik?

A meditációs elvonulások – sesshinek – kivételével (amikor 3.30-kor kelünk) 6–fél 7-kor ébredek. Elmondok egy szútra-sort, amely a tudatot tisztítja, majd a buszon is szútrázom a városba jövet, vagy meditálok. A szútrák a tudatra ható rezgések, mint a zene. A benyomások, amelyek naponta érnek, rárakódnak a tudatra, és a nyomaik megmaradnak. Ezeket letisztogatom. Azután a jönnek a mindennapi élet feladatai. Amikor teljesen átadod magad ezeknek, az is meditáció. Bejövök ide, beszélgetek, jelen vagyok. Ha jön valaki, elmondom, mit kell itt csinálni: ülni, lélegezni. Ennyi. Látszólag, mert a gyakorlásban bármilyen tudatállapot megjelenhet, majd elmúlik. Az ember itt átéli, hogy minden múlandó, és képes lesz megszakítani negatív köröket, amit átvihet a mindennapokba. Aki gyakorol, abban különbözik attól, aki nem, meddig tart pl. a dühe. A mesterem már sosem dühös, de én még érzek dühöt. Érnek benyomások, és már ott meg kéne szakítani a kört, amikor ítéletet mondunk. A jelenségek nem jók, nem rosszak. Arra is rájössz, hogy a tudatod mélyén tengermélyi csend van. Minden más csak felszíni hullám, a düh is. Amikor csináltam a Madárszabadítót, azt mondta az asszisztensem, hogy hú, de zizegek. Mondtam neki, hogy majd nézd meg a filmet. A filmben a mélység jön át.

Jársz Japánba, nemrég jöttél haza ismét egy elvonulásról.

Remélem, gyakrabban kijutok majd. Közel áll hozzám a kolostori életforma. Ott azt érzem, folyamatosan a tiszta tudatban vagyok. A zen kolostorok adományokból élnek, és megélnek, mert az emberek tudják, milyen fontos, hogy ott a világot tisztítják. Ha tisztulok, nem csak a tudatocskám lesz tiszta. Hatok, mert minden egy. Ha te tiszta vagy, tisztábbá válik a világ. Ezek a tanítások megvannak a kereszténységben is. Csak a mi társadalmunk nem éli őket. Japánban az életnek és halálnak olyan kultúrája van, amit itt, most, nem is értenek. Nyugaton csak próbáljuk eltolni magunktól a halált, de így az élet sem igazi.

Ez a budapesti központ miért fontos? A meditáció magányos dolog is lehetne.

Lehetne, de az emberek hatnak egymásra. Ha mindenki arra törekszik, hogy elvágja a gondolatok fonalát, a tér energiája megváltozik. Ez érzékelhető. A gyakorlottabbak húzzák magukkal a kezdőket. Az erőtér napról napra létrejön, de van benne állandóság is. A zen, és így ez a központ, végső soron a megvilágosodásról szól. Nem arról, hogy megnyugodj vagy relaxálj. Szenvedni fogsz, ahogy leég a sok szenny. Nincs kompromisszum. Abban sincs, hogy nem kérünk a tanításért, gyakorlásért pénzt.

Van családod?

Van, feleségem és egy 22 éves lányom. A feleségem ortodox keresztény, ő is gyakorol. A gyakorlás minden tradícióban – a jógától az ortodoxián át a szufi gyakorlatokig – jelen van: ülj le, koncentrálj, figyeld a légzésed. Univerzális. A vallás csak rárakódott erre. A feleségemnek sem volt olyan mestere, akire példaként nézhetett volna. Aztán találkozott Roshival, és nem volt kérdés, merre tovább. Miközben keresztény maradt. Az ima is arról szól, hogy az énnél van nagyobb. A tapasztalatok azonosak. Keresztes Szent János is ugyanazokon a stádiumokon ment keresztül, mint én a gyakorlás során. A „lélek sötét éjszakájában” gyakorolsz, szenvedsz, azt hiszed, nem bírod. De míg a könnyebb utat választod, az éned becsap.

Látszólag nehezen fér össze mindezzel a hétköznapi élet.

Látszólag. Most, hogy nem filmezek, operatőröket tanítok egy főiskolán. Nem is hívom tanításnak. Ott vagyok, emberekkel találkozom. Mint itt. A zen nagyon életteli dolog. Azt tanítja, hogy a megfelelő tudatállapotot hogyan viheted át a hétköznapokba. Aki az élet elől menekülne, annak nem való! Nem fogja bírni a gyakorlást sem.

A világ egyszerre transzcendens és nem az. A te tudatodtól függ, melyik. Minden egy, keresztény szóval: minden Isten. Nincs független intelligencia, az van, ami mindenben jelen van. Elmondok egy zen történetet. „Azt mondja a mester két szerzetesnek: Csavarjátok fel a függönyöket! Odafutnak, felcsavarják. Azt mondja a mester: Az egyiknek sikerült, a másiknak nem.” Érted? Minden tudatállapot kérdése. Most én kérdezek: Te miért csinálsz interjúkat? Ezek a kérdések most a te kérdéseid, ugye?

Igen. Legálisan feltehetem őket, és eltüntethetem az énem.

 

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!