Szimpatika – A Zuckenberg-galaxis

Az, hogy kit is kéne keresnem – a piacot, a plázát, a kulturális rendezvényközpontot, esetleg magát a parkolót, vagy a „Szeretem a sorompókat” Facebook-csoportot –, már elfelejtették odaírni. De mindegy is, hiszen ezt a rendszer rettenetes keresőjének köszönhetően valószínűleg úgysem találnám meg.


Jómagam 2008. november 2-án csatlakoztam a Zuckenberg-galaxishoz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a külföldön élő osztálytársaimat, barátaimat megtaláljam. Ez sajnos nem nagyon sikerült, de az elmúlt 5 év alkalmas volt rá, hogy ezt a különös rendszert valamelyest kiismerjem. 2008-ban még nem volt minden telematricázva, nem harsogta a rádió, nem könyörgött a tévé, hogy „lájkolj, lájkolj, lájkolj”, sőt, ez a szép magyar, és mára már oly népszerű igénk is ismeretlen volt. Olyannyira, hogy amikor barátaimnak több ízben, a szó szoros értelmében prezentáltam, bemutattam, hogy míg a Facebook magánszemélyként legfeljebb arra jó, hogy a nagymamák elérzékenyülve nézegethessék a távoli unokák fényképét, addig egy vállalkozásnak, amely információmegosztásra épül, elképesztő lehetőség, meglehetős kétkedés fogadott. Hisz ott volt a teljesen jól működő iwiw (emlékszik még valaki a jelszavára?), ha valaki régi ismerősöket vadászott, ráadásul a Facebookon akkoriban még angol nyelvű volt a kezelőfelület, és az sem volt olyan nagy szám, hogy okostelefonról – amelyből kétségtelenül jóval kevesebb volt, mint mostanában – fel lehetett tölteni egy fényképet.

Az meg teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy Magyarország egyik legjelentősebb ellenzéki politikai szerveződése egy Facebook-csoport lesz.

No de mi a hihetetlen siker oka? Miért osztunk meg egy fényképet kedvenc kiscicánkról, cserépben nevelgetett paradicsomunkról, pohár sörünkről, újszülött kisbabánkról? Hogy aztán percenként izgatottan pillantsunk a piros gömböcskére – hányan is szeretnek bennünket? Mintha az ismerősök, like-ok, megosztások száma bármilyen összefüggésben állna a valódi érzelmekkel.

Nem tudom, csak sejtem, de foglalkozzanak az érzelmekkel a pszichológusok. Én inkább azt mesélem el, mire jó ez az egész.

Adatgyűjtés? Igen! Igaza van az összeesküvés-elméletek kedvelőinek, valóban minden tetszésnyilvánítás, minden kvízkérdésre adott válasz, minden cica és kutyus képe, minden értékelés bezúdul egy óriási számítógépbe, terrabájtszám.

Vajon minek?

Ha egy óriásplakáton szeretném reklámozni magam – a cukrászdám, a kis- vagy nagyvállalkozásom, a tévéműsorom vagy például a gyógyszertáram –, nem tudnék válogatni azok között, akik a reklámomra rápillantanak. Lehetnek köztük gyerekek, hajléktalanok, külföldiek, nyugdíjasok vagy egyetemi professzorok – olyan csoportok, akiket nem érdekel, amit hirdetni akarok. Ha egy tévéműsorban veszek reklámidőt, olyan programot keresek, amit a termékem után érdeklődők vélhetőleg néznek. Az autóverseny nézőinek (alkoholmentes) sört, a romantikus telenovella rajongóinak kozmetikumot, a gyerekműsorban pedig kisautót és űrjátékot reklámoznék. De még így is nagy eséllyel találna meg a hirdetésem olyanokat, akik nem vevők a portékámra.

Mitévő legyek? Hol az a fórum, platform, küzdőtér, ahol csak azok vannak, akik nekem kellenek? A potenciális vásárlóim? A politikai, vallási vagy más jellegű érdeklődésemre vevők? A partnerek? Akiknek fogyasztási szokásairól, érdeklődésükről, családi állapotukról, vallási, nemzeti hovatartozásukról mindent tudok? Akik nyilatkoztak arról, hogy a műfogsorrögzítő krém tetszik-e nekik, vagy a Túró Rudi? Hogy egyéb preferenciákról ne is beszéljek...

Bizony, ez a Fészbuk. Nem hiszi? Járjon utána! Nem kell messzire mennie, nézze meg apja, anyja, gyereke, férje, felesége Facebook-oldalán a hirdetéseket – teljesen mást fog látni, mint a saját Facebookján. Egyszerűen azért, mert azok NEKI szólnak, a like-jai, a tetszésnyilvánításai alapján ajánlotta őt a rendszer a reklámozónak mint potenciális vásárlót. Persze nem személy szerint – de ez az idő sincs messze. Előbb-utóbb nem sétálhatunk végig egy bevásárlóutcán a nélkül, hogy ne kapnánk mindentudó készülékünkre – mely egyben a pénztárcánk is – üzeneteket: „Gyere, kanyarodj be itt jobbra, hisz a múltkor like-oltad a Fantasztikus Együttes új klipjét, már kapható a lemezük!”, „Gyere, nálunk friss a málnás–juhtúrós jégkrém, tudjuk, hogy szereted!”, „Múltkor kitöltötted a Boldog barnulást!-kvízt, itt vár a Szupiszoli!”

És így tovább.

Ha a tévében reklám van, mindenki elkapcsol – pedig a reklámból él a tévé. Főleg, ha kereskedelmi. Szíve szerint 0–24 -ben csak hirdetéseket sugározna, ám mivel az emberek már másra is kíváncsiak, ezért muszáj megszakítania a reklámfolyamot néha egy kis műsorral, bár nem szívesen teszi, hisz a műsor csak pénzébe kerül. De azért egy jó filmre várva vagy egy izgalmas vetélkedő végén elcsípünk még néhány vásárlásra ösztönző filmecskét, és teljesítjük is kötelességünket, így van miből adást csinálnia a tévének.

Kedves olvasó, ne csodálkozz, ha a nyár közepén csak ismétlést látsz, szünetel a kedvenc szappanoperád, sorozatod, mert reklámból sincs annyi, mint például ősszel, pláne karácsony előtt – nyáron a tévében feltűnően kevés a tévés hirdetés. Nem csoda – nincs bevétel, nincs produktum. Viszont a Facebookon, amit a strandon, a zsebedben hordott készülékkel is vizslatsz, bizony ott várnak a jobbnál jobb ajánlatok :).

Így hát, végezetül – mit is mondhatnék mást? –, minket se keress máshol, mint a mindent és mindenkit összekötő Nagy Könyvben – ígérjük, a nyáron velünk tényleg csak nyerhetsz!