Szimpatika – A megbocsátás lélektana

Két éve már, hogy a férje elköltözött, aztán a válást is kimondták. Natália adta be a válókeresetet, a férje nem akart válni. A férje csak nem tudott dönteni. Hol haza vágyott, hol vissza, ahhoz a „huszonéves cafkához”, ahogy Natália nevezte. Végül úgy döntött, ha beadja a válókeresetet, a férje majd megijed, hogy tényleg elveszítheti őket, és észhez tér. És hazamegy. És úgy lesz minden, ahogy régen volt.

Mert régen nagyon jó volt. Két egészséges ember, egy gyönyörű gyerek, nagy lakás, kocsi, jól menő kis üzlet, nyaralások, milyen szép család, így ábrázolják a boldogságot a reklámokban. Aztán egy nap az a telefon, nem jelzett ki számot, egy eltorzított női hang szólt bele: tudd meg, hogy megcsal a férjed. Onnantól többé nem sütött ki a nap.
Natália kérdőre vonta Tamást, Tamás sírt, nem tagadott semmit, elmondta, hogy a viszony hónapok óta tart, és hogy már számtalanszor le akarta zárni, de képtelen. Mert szerelmes.
Ez olyan volt, mint ha megölte volna. Volt még egy-két próbálkozás, zokogás, zsarolás, ordítozás, aztán a nagy, csendes beszélgetések, fogadkozások, ígérgetés, de a vége mindig az lett, hogy Tamás nem tudott dönteni. Ha a nővel volt, a családjához vágyott, ha otthon volt, akkor a nőhöz.

A válás után Natália egyedül maradt a kisfiúval. Hétéves, mindent hall, mindent lát, gyűlöli az anyját, amiért elküldte az apját. A munkahelyén pusmogtak a háta mögött, az emberek mindig örülnek a drámáknak, mintha be akarnák bizonyítani, hogy boldogság nem is létezik. Elmaradtak a barátok is, Tamással tartottak, vagy a családi ügyeikbe feledkeztek. Egyformák lettek a napok. Hajnalban, amikor megszólalt az óra, még egy pillanatig mintha nem lenne semmi baj, de aztán, mint egy rúgás a gyomorba, jött a felismerés, hogy Tamás nincs. Aztán a nyűgök, a smink, a fésülködés, a munka, mindig ugyanaz, estére meg a kötelesség, törődni a gyerekkel, meg a magány. És az éjszakák. A könnyek, a fojtogató gyűlölet már két hosszú éve, hogy Tamás nem egyedül alszik el, ő bezzeg boldog. És az a fullasztó sóhaj, mindig, minden egyes éjjel, hogy rohadna meg inkább, lenne földönfutó, sorvasztaná halálos kór, hogy szenvedjen, mint a kutya, amiért ezt tette vele.

Aztán két hosszú év után egy nap, ott a tükör előtt, amikor azt a mély, szigorú vonalat észrevette az arcán, és már ott is volt a szokásos gondolat hozzá, hogy ennek is Tamás az oka, hirtelen mintha megszakadt volna valami. Megszakadt az a folytonos szomorúság, elillant a gyilkos gyűlölet, és nem maradt helyette semmi. Csak üresség. Mintha friss szél fújt volna a fejébe, szívébe. És jött az a mondat, mélyről, legbelülről: Hová lettél, Natália, mit művelsz? Meddig bünteted még magad?

Ezután csak úgy záporoztak a felismerések, le kellett ülnie, hogy bele ne szédüljön. Hogy két éve mennyire szenved. De miért szenved? Ki kérte rá? Ő akart szenvedni, ő tette ezt magával, csak hogy Tamásnak fájjon, hogy bűnhődjön, hogy ne lehessen felhőtlenül boldog. Pedig csak az élheti meg a szenvedést, aki a boldogságot is ismeri. És ő jól ismeri, Tamástól kapta. Attól olyan elviselhetetlen most a hiánya, hogy annyi sok jót adott, annyi szeretetet. Aztán elment, igen. Mennie kellett, nem tehetett mást. Örök mozgásban vagyunk, ez az életünk. Boldogságból gyötrelembe, gyötrelemből szerelembe… Miért kellene őt gyűlölni ezért? Inkább szeretni kéne, amíg csak él. És megköszönni azt a rengeteg csodát, ami igenis, igaz volt. Hiszen épp azért fájt annyira elveszíteni.

Natália úgy döntött, aznapra szabadságot kér a munkahelyén, elmegy úszni inkább. Simogatta a víz, és ez jó volt. Felszabadította a tudat, hogy szinte súlytalanul tempózik, hogy uralkodni képes az izmain, hogy legyőzheti a vizet, hogy lélegzik, hogy él. Hogy szabad. Hogy önmaga dönthet, hogyan érez, merre megy tovább.