Szimpatika főoldal

Apósomnak hála, jó korán a reptéren voltunk, ahol két perc alatt feladtuk a csomagunkat, sorban állás nélkül átjutottunk a „vetkőzős” átvizsgáláson (mezítláb, a nadrágomat öv nélkül, fél kézzel tartva próbáltam sikkes maradni, hiszen én Párizsba repülök!). Mivel volt még egy óránk a gépindulásig, néhány magazin vásárlása után leültünk egy italra az üvegablak mellé, és hónapok óta először beszélgettünk úgy, hogy nem figyeltem másra, csak kettőnkre, még tudat alatt sem hallgattam az alvó gyerkőcök szuszogását, ezért beszéltünk és beszéltünk, és majdnem lekéstük a repülőt, már csak ránk vártak az indulással...

Négy órával később ugyanúgy beszélgettünk, de már a Latin negyed szívében egy bájos kis utcasarkon, egy 25 cm átmérőjű asztalnál, franciákkal körülvéve. Csodálatos érzés volt! Kiderült, hogy a lakásunk két percre van a metrótól, két percre az este 11-ig nyitva tartó szupermarkettől, így miután a lábtörlő alól elővettük a kulcsot, feltöltöttük a hűtőnket sajttal, borral, bagettel, majd elsétáltunk megnézni a kivilágított Notre Dame-ot és a Szajnát, és igazi francia pezsgővel koccintottunk, mint valami csöpögős romantikus filmben.

Aki járt már Párizsban, tudja, hogy egy hosszú hétvége pont arra elég, hogy belekóstolj, és beleszeress a városba, de semmiképp sem szabad rohanni egyik látnivalótól a másikig, végigszaladni a múzeumok termein, kipipálva az útikönyv lapjait. Mi inkább sétálós, illetve lépcsőmászós programokat választottunk, és volt, hogy csak ültünk és néztük az utcai forgatagot, és tényleg rengeteget beszélgettünk.

Pihenni is tudtunk, nem tagadom, hogy jólesett tizenhat hónap után először végigaludni az éjszakát, bár a késői ébredés csak drága férjemnek sikerült, de legalább volt időm olvasni, és nem mesekönyvből vagy tankönyvből!

Az utolsó nap már nem az igazi. Bárhol is van az ember: addigra nagyon hiányoztak a gyerekek mindkettőnknek, siettettük volna az indulást, és volt egy kis „para” az ajándékok körül is. Borinak, Rozinak és ovis Dávidkánknak már vettünk meglepetést, de fogalmunk se volt, mit hozzunk kiskamasz fiainknak – hiába jártuk az üzleteket, néztük a kirakatokat, egyre rosszabb lett a kedvem a megoldatlan helyzet miatt. Szerencsére Dávidom leültetett egy pohár bor mellé, és a szemembe nézett: ne rontsuk el ezt a csodálatos hétvégét, koccintsunk Párizsra, azután sétáljunk le még egyszer a Szajna-partra, vagy szembejön az Ajándék, vagy csokimousse-t kapnak a srácok. Mit ad Isten, ott volt a megfelelő meglepi egy ajándékboltban, sárga Tour de France-kulacsot vettünk, és mivel egyszerre hármat is, kaptunk ajándékba Eiffel-tornyos kulcstartókat, amit minden látványosságnál próbálnak rásózni az emberre. Persze, hogy ennek volt a legnagyobb sikere itthon, azóta is ez lóg a kulcscsomókon.