Családból a semmibe

Ha olvasták márciusi cikkünket a hajléktalanokból összeállt AHA Színpad fiatal színészéről, akkor azért, ha pedig nem, azért lehet érdekes mostani beszélgetőpartnerem. A 48 éves, balladai nevű Rontó Dezső története semmiben sem hasonlít előző alanyoméhoz, mégis közös pont a Madridi úti hajléktalanszálló és a megtartó színpad. Csak spontán váltottunk pár mondatot fellépésük előtt, de úgy éreztem, meg kell keresnem.

Mielőtt egy kávézót javasolhattam volna, meginvitált a szállóra – otthonába.Nem mondhattam nemet. Halmozottan hátrányos helyzetű – fogalmaz önironikusan –: hajléktalan és cigány. De számomra olyan ember, aki remek verbális készséggel, na meg szociális szakembereket megszégyenítő éleslátással van megáldva. És aki nem adja föl.

 

Látom, a konyhában közösen főzik a frankfurti levest. Ez itt a szálló „elit” része?

 

A rehabilitációs részleg – igen, mondhatjuk. Ide az kerülhet, aki dolgozni jár, nem gépezik, nem iszik, komolyan ki akar kerülni a hajléktalan-létből, és tesz is ezért. Van mosási, főzési lehetősége, biztonságban van, és így kicsit átértékelheti a dolgait. Itt csak négyen vagyunk egy szobában, lehet pihenni. A sokágyas termekben nem nagyon.

Kialvatlanul nehéz lehet munkát keresni.

 

Az. Én úgy látom, hogy a szociális hálónk nem teljes: megvan fönt, mert jók az irányelvei, és megvan lent a jó szocmunkásokkal. Hiányzik a közepe. A szocmunkásokat itt sokan úgy hívják, hogy „anya” – jóval többet adnak, mint ami elvárható. Pedig nem hálás feladat, illetve az a hála, amikor a sokból valakinek sikerül kitörni. Nagyon kevésnek. Aki hosszú időt tölt az utcán, már nem tud társadalmi, családi elvárásoknak megfelelni. És a szállókon is vannak szabályok. A legtöbben feladják. Pár utcán töltött hónap, és leépül az ember mentálisan. Hamarosan már úgy van vele, hogy arra a kis italra legyen, legalább nem kell gondolkozni. Aztán vannak, akik azt hiszik, ők tesznek érte, hogy kikerüljenek a hajléktalanságból, de másokat hibáztatnak: „mi az, hogy 5000 Ft-ot adnak egy munkáért?!”; annyiért nem dolgoznak. Nem ismerik a pohár víz hasonlatát… Szerintem nem kenyeret kellene adni az éhezőnek, hanem megtanítani kenyeret sütni. Ha már adni akarnak.

Lehet, hogy jó politikus válna Magából…

 

Hát, sok a párnás székben megírt rossz szabály, házirend. Pl. a nappali melegedők 9-kor, 10-kor nyitnak, 3-ig vannak nyitva. Ott kaphat az ember reggel egy forró teát meg zsíros kenyeret. De ha én munkát keresek, hogy mondjuk, a rehabra kerülhessek, és elolvasok egy álláshirdetést 7-kor, rögtön mennem kell, nem sokadikként, plusz a legjobb formámat hoznom, étlen-szomjan. Tudja, lehet nekem végzettségem, ha kiderül, hogy hajléktalan vagyok, azonosítanak azokkal, akik berúgva fetrengenek az aluljáróban. Ezért eltitkolom. Még a kollégáim sem tudják, hogy én nem ugyanolyan ember vagyok, mint ők. Akiknek van otthonuk.

 

Ahogy engem ide meghívott, azt éreztem, ez az otthona.

 

Igaza van. Bármilyen viccesen hangzik. De azért annak, aki családban élt, nem egyszerű elfogadnia a szállót. Aki intézetből jött, megszokta, hogy idegenekkel alszik, hogy résen kell lennie. Én 23 évig voltam nős, és amikor elváltam 2006-ban, akkor kerültem utcára. Mi nagyon rendezett körülmények között éltünk, szép lakásunk, jó autónk volt. Villamosvezetőként dolgoztam, de kaptam egy infarktust, a vérnyomásom ingadozó lett. Utána már nem vezethettem, ez szabály. És elkezdtem félni a jövőtől, hogy hogy lesz meg az anyagi biztonságunk. Beletettem a megtakarított pénzünket egy Miskolc melletti ház építésébe. Nem gondoltam át, hogy a gyerekek városban nőttek fel, és nem vágynak oda. Egy percet sem laktunk ott. A házasságom ráment, mert a ház az én vágyálmom volt. Miután elváltunk, egyedül nem tudtam volna fenntartani, eladni meg nem akartam. Inkább lemondtam a részemről a lakásnál is meg a háznál is, hogy a gyerekeknek majd legyen mihez nyúlniuk. Így jöttem Pestre a semmibe.

Ezt választotta?!

 

Ha egy férfi elveszti a munkáját, az anyagilag megviseli az egész családját; az önbecsüléséről nem is szólva. Ha erre jön egy válás, az padlóra teszi. Csak a büszkeségem maradt, hogy még adhatok a három gyerekemnek. Először a bátyámék fogadtak be, de nem maradtam sokáig. Mehettem volna az öt testvérem bármelyikéhez, jó körülmények között él mind, de büszke voltam. Nem vagyok ingyenélő. Találkoztam egy barátommal, aki közben szintén hajléktalan lett. Ismert egy romos házat az Ó utcánál; oda vackolódtam be. Az otthonom után… Borzalmas volt. A legrosszabb pedig, hogy egyfolytában hibáztattam magam, amiért ide jutottam. Meg hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetek. Az önkínzásba bele lehet bolondulni, vagy inni kezd inkább az ember. Hál’ istennek én sose szerettem az italt. Szerencsére aztán egy ismerősöm befogadott pár hétre úgy, hogy segítettem neki a lakásfelújításban; nem szívességből, és mikor vége lett, bementem szállóra. Nem bírtam az utcát. Lassan-lassan elkezdtem stabilizálódni, ahogy lett munkám, és a szállókon belül is jobb helyzetbe kerültem.

 

Milyen munkát talált?

 

Nekem több szakmám van. Vagyonőr, biztonsági őr is vagyok, most ez a munkám. De sokat dolgoztam vendéglátásban, szakács végzettséget is szereztem. Olyan híres étteremben főztem, mint a Sunny Corner Budán – hajléktalanként, három és fél évig. Újsághirdetésükre jelentkeztem: szakácsnak. Behívtak, de mikor odamentem, a helyettes séf bonyolult mesébe kezdett, hogy az előző szakács mégis marad, csak kisegítőt vesznek föl. Mondtam, akkor szakács-kisegítője lesz. Próbált elriasztani. Átment a termen egy főnökféle – megkérdeztem, miért akarnak lerázni ilyen gyerekes dolgokkal. Az üzletvezető – ő volt – nem értette. Kiderült, hogy mikor a séf meglátott, szólt a helyettesének, hogy „ezt a benga cigányt” küldje el valahogy. A főnök mégis odahívott kisegítőnek. Ebédidőben nagyon nagy a pörgés, a helyettes séf nem bírta az iramot, kérte, segítsek be a kajakészítésbe. Képzelje el, 3-kor az üzletvezető megnézte, melyik étel hogy fogyott, és mikor látta, hogy az enyémből alig maradt, azt mondta: másnap szakácsként kezdjek.

Tudták, hogy hajléktalan?

 

Sokáig nem. Imádtam ott dolgozni. Aztán egyik napról a másikra az erek elkezdtek szétpattanni a lábamban: visszerem és érszűkületem volt. Sok órát dolgoztam, ugye, állva. Évekig a Balatonon is nyaranta, hogy a gyerekeim tanulhassanak, hogy ne legyenek kinézve. Azt mondta az orvos, ha nem akarom elveszteni a lábam, hagyjam abba ezt a munkát. De nagyon nehéz volt. Szakácsként tudtam alkotni, és én, cigány és hajléktalan, ott álltam a konyhában, és mikor kinéztem a függöny mögül, láttam, hogy ízlik a főztöm. A Psota Irén is odajárt, a nemzet színésznője, mosolyogva köszönt nekem: „Jó reggelt, Dezső!”  Nagyon más, mint amikor úgy néznek rám, „ez meg mit akar itt?”

Sokszor megesik?

 

Ez a jellemző. Nem mindig tudni, kinek szól, a cigánynak vagy a hajléktalannak. A kvalifikált rétegben kevesen fejeznek ki ellenérzést velünk szemben, melósok között viszont sokszor átéltem. Talán mert ők találkoznak inkább negatív példákkal… Nekem is voltak előítéleteim. Én is keveredtem vitába a hajléktalantársaimmal. Amikor tőlem kéregettek. De a színjátszástól megértőbb, jobb ember lettem. Ha valakinek lelki problémái vannak, nagyon könnyű lecsúszni. Mikor elváltam, én is azt éreztem, az élet már nem hozhat semmit. Ha nincsenek céljaid, vagy ha feladod, véged. Nekem szerencsére ott voltak a gyerekeim. Az adott erőt, mennyi mindent tehetek még én értük.

Ők mit szólnak ahhoz, hogy a szállón lakik?

 

Eleinte éreztem, hogy megtört bennük az, hogy büszkék rám. De amint megértették a helyzetet, visszaállt a kapcsolatunk. Nem szégyellnek. Ha kérdezik őket az apjukról, nem tagadják le, hogy hajléktalan, de elmagyarázzák, hogy ez mit jelent. Megvédenek, ha valaki rosszat mond rám. Találkozni is szoktunk, és sokat beszélünk telefonon. Már a legkisebb is 20 éves. Két lány, egy fiú. Ketten főiskolára járnak, egyikük óvónőképzőre, a másik művészeti főiskolára. Nagyon büszke vagyok rájuk. Sokra fogják vinni. Én még hagyományos cigány családba születtem hetedik gyereknek. (Nem roma vagyok! Ez a romázás egy bosszantó hülyeség.) A szüleim analfabéták voltak. Imádtam őket, de apám 40 évesen végezte el az első két osztályt, és csak azért, mert rajongott a jégtáncért, és el akarta olvasni a sporthíreket. Én az ellenőrzőmet magamnak írtam alá. És mivel a szüleim tartották magukat a cigány hagyományokhoz, nekem szinte mindent szabad volt.

 

A fiúk kis-istenek?

 

Igen. Még általános iskolába jártam, mikor a barátnőm ott töltötte az éjszakát. Reggel apám töltött nekem egy kupica pálinkát. Nem értettem. Ezentúl rágyújthatok – mondta –, kérhetek sört is… Férfi lettem. De nagyon kellettek a másmilyen példák. Mint az osztályfőnököm: egy fiatal, szigorú tanárnő. Rengeteget köszönhetek neki. Igazi rossz gyerek voltam, főkolompos, akivel nem lehetett bírni. Na, Margit néni egyszer rettenetesen letolt. Megragadott, és azt kiabálta: „Te milyen ember akarsz lenni? Magad köré gyűjtesz minden hülyét, és köztük úgy csinálsz, mintha a leghülyébb lennél! Pedig tudom, hogy te egy okos, helyes srác vagy.” Ő szerettette meg velem az irodalmat. József Attila Születésnapomra című verséről beszéltünk, és én elmondhattam, hogy értelmezném más írásjelekkel. Akkor jöttem rá, hogy nem vagyok butább, mint a jó tanulók. Közöm lett a versekhez, elkezdtem szavalni is. Az AHA Színpaddal ezek az élmények mind visszajöttek.

 

Ezért jelentkezett a társulatba?

 

A legfontosabb a lelki egészséghez a munka. Akkor munka nélkül voltam, otthon nélkül, értelmes dolgokkal akartam lekötni magam. Persze, nem itt, hanem fent laktam, sokadmagammal, de ez a társulat családot adott. Innen nincs kigolyózva senki. Nem baj, ha nem profi, senki nem az. Én sem színész vagyok, csak színjátszó. De az önértékelésnek nagyon jót tesz a játék, és az, hogy tovább tud-e lépni egy hajléktalan, az ezen áll vagy bukik.

Hogyan lehet a szállóról továbblépni?

 

Például egy párkapcsolattal. De ha a másiknak van lakása, az a büszkeségét terheli meg a férfinak, na meg bármikor kirakhatják. Ha viszont lelkileg rendben vagyok, az önbizalmam a helyén van, már ki tudok alakítani mély kapcsolatot, és ketten tudunk albérletet fizetni. Én még nem tartok ott, hogy erre képes legyek, de tudom, hogy majd ez is menni fog. Jó lesz egyszer valakihez hazamenni.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!