A hajléktalanok színpadán

Egyre kevesebbeknek biztos a fedél a fejük fölött – tudjuk, látjuk –, mégis gyakran úgy gondolunk a hajléktalanokra, mintha homogén csoportról lenne szó. Pedig azon belül, hogy valakinek nincsen lakásra vagy albérletre pénze, számos kaszt létezik. Ami közös, hogy igen ritkán nyílik bármelyikből visszaút a valódi otthonok világába. Az egyik végletet az utcákról jól ismerjük, a hajléktalanszállók rétegzett társadalmába azonban nincs bejárásunk.

Füsti-Molnár Sándor, vagy ahogy pártfogoltjai hívják, Fecske a Madridi úti hajléktalanszálló lakóival alapított színtársulatot 10 évvel ezelőtt. Az AHA Színpad azóta számos díjat nyert, legfőbb érdeme mégsem ez. Alkotó tevékenységet, önbizalmat, visszajelzést és „családot” ad tagjainak – meséli a 31 éves Madlena László, a társulat legrégibb tagja. Ő a szerencsések egyike, akinek a szállókon (és utcán) töltött hosszú évek után – úgy tűnik – sikerülhet megkapaszkodnia. Előadásuk után beszélgettünk.

 

Családban nőttél fel?

 

11 éves koromig apám nevelt, de amikor meghalt, intézetbe kerültem. Ebben az előadásban, amit most te is láttál, a Kossuth Nevelőotthon lakói szerepelnek velünk. Én ugyanott nőttem fel, ahol ezek a gyerekek. Anyám elhagyott minket. Azt mondta, szegények voltunk…, nem tudom, mert nem ismertem. Öten vagyunk testvérek, a legnagyobb nővérünket felnevelte. 16 évesen találkoztam vele először, ő nem keresett. Mi mentünk el hozzá a velem egy intézetben lakó nővéremmel.

 

Hogy lehet közeledni egy vadidegen nőhöz, akiről tudod, hogy az anyád?

 

Furcsa. Nehéz. Próbáltam úgy nézni rá, mint anyámra, de nem ment. Nem mutattam, milyen haragot hagyott bennem. Úgy voltam vele, ha van lelkiismerete, akkor tudja. Ő látszólag örült nekünk, de nem lett igazi kapcsolat, az is elhalt. Nem bánom. Nem nagyon akartam már látni.

Ez volt ismerős. Hogy nincs.

 

Igen... De emellett meg anyám van annyi, hogy sose fogy el. Máig több gondozónővel tartom a kapcsolatot közösségi oldalakon. Fecske feleségét is anyámnak szólítom. Mióta nyáron kimentünk albérletbe, öten lakunk, az egyik Ibolya, egy idősebb hölgy: ő szerzett nekem most munkát. Ő is anyám. Úgy élünk, mint egy család.

 

Együtt is karácsonyoztatok?

 

Az ünnepeket inkább hagyjuk, irtózom tőlük. Mikor bekerültünk az intézetbe, a kint élő idősebb nővérem mondta, hogy menjünk el hozzá karácsonykor. Készültem nagyon, eljött a szenteste, és akkor hívott, hogy: mégse, bocs. A másik tesóm a barátjához ment, én meg egyedül maradtam az intézetben. Ezt szó szerint értsd.

 

Ezt az élményt nem sikerült azóta átírni?

 

Mindig úgy csináltam, hogy ne sikerüljön. Engem ne 24-én szeressenek. Fát se állítok, úgyis ki kell dobni. Amúgy nekem nem volt rossz az otthonban. Mindenkivel jól kijöttem. Tanulhattam is, kárpitosnak, de sose tetszett, egy percet se dolgoztam a szakmában. A szobafestés még érdekelt volna, az meg be volt telve.

Meddig maradhattál az otthonban?

 

20 éves koromig. Aztán jött a katonaság. Én azt mondom, aki nem volt katona, az nem is férfi. Jó, én fegyelmet már az intézetben tanultam. A katonaság ahhoz képest laza volt. Nekem birkatürelmem van és kötélidegeim, úgyhogy mindenhol jól elvagyok. Utána a nővéremmel laktam albérletben, aztán lett egy barátnőm, és vele. Biztonsági őr voltam egy építkezésen; a fogadott húgom ajánlott be az intézetből, akivel máig napi kapcsolatban vagyunk.

 

Nagyon tudod tartani a kapcsolatokat.

 

Ragaszkodó vagyok. A helyekhez is kötődök. Pesthez is. Szeretem a nyüzsit. Meg munkalehetőség is itt van leginkább. Csak semmi se biztos, és annyit nem tudsz egyedül keresni, hogy albérletet fizess. Amikor a barátnőmmel szakítottunk, maradt a hajléktalanszálló. Terjed ugye az infó, melyik milyen. Muszáj volt hazudni, hogy van munkám, ami akkor pont nem volt. A fapados részbe nem akartam menni, az durva; van az átmeneti szálló, és a rehabilitációs rész a legnormálisabb. Oda akartam bejutni, de ahhoz állandó munkahely és előtakarékosság kell. A Madridi úton havi 17ezret kell fizetni. A fapadon, ahol ömlesztve vannak az emberek, nem kell fizetni, az átmeneti részen az első hónapban nem, utána valamennyit, fokozatosan többet. Végül protekcióval kerültem be a rehabra, 2 ágyas szobába. Aztán albérlettel próbálkoztam megint, de visszakerültem.

 

Tényleg sok a lopás a szállón belül? Ezt hallani.

 

Én is hallom, de velem nem történt ilyen. Igaz, jobb helyeken voltam. Kitöltöttem a 3 évet a rehabon, aztán menni kellett. Budatétényen ajánlottak egy alapítványt, így egy nagy családi házba kerültem. Meg nem mondtad volna, hogy hajléktalanszálló. Még kutya is volt a kertben. Mint a filmekben. De magányos az ember a szállókon. Mindenki tart a másiktól, védjük magunkat, bezárunk. Sok rossz tapasztalat után kapsz egy kicsit jobbat, de bízni nem tudsz.

 

Miből éltél? Sosem gondoltad, hogy de jó lenne inkább kárpitosként?

 

Soha. És szakmát tanulni se akartam már. De ha kihagyásokkal is, mindig akadt meló. Futárszolgálatnál csomagokat készítettem elő, sajtgyárban ládákat mostam, kőműveskedtem… 3 évig víz-gázszerelő mellett dolgoztam. Az volt a baj a tétényi házzal, hogy bezárták a kaput este 11-kor; se ki, se be. Telefonálni kellett. Nekem a saját anyám se parancsolgatott, ott meg kérdezgették, mikor érek haza. Sose tudtam. Ha tört a cső, menni kellett éjjel is ásni. Meg voltak gyűlések, a szocmunkások vezették. Személyi fejlesztés vagy mi az ördög. Nem érdekelt.

 

Otthagytad a házat?

 

Haverok hívtak, kimentem velük albérletbe. Sajnos. Néha rendőrök jöttek, ránk rúgták az ajtót éjjel, mert kerestek valakit. Aztán a haverok eljátszották az albérletpénzt, és a tulaj kirúgott mindenkit. Így kerültem az utcára. Tavalyelőtt, pont télen. Nappal bementem melegedőre, de az este szörnyű volt, mert el kellett jönnöm. Tudod, a legrosszabb, amikor leszáll az este, és nem tudsz mit csinálni, csak gondolkozol, jár az agyad. Hogy majd valami lesz. Mondogattam magamnak, hogy vannak barátaim, de érdekes, akkor senki nem volt. Akikkel együtt rúgtak ki az albérletből, mindnek lett helye, de senki se hívott.

 

Miért nem mentél vissza a hajléktalanszállóra? Inkább az utca?

 

Épp nem volt munkám. A fapadosba meg nem megyek! Finom legyek? Nagy hodály emeletes ágyakkal. 9-kor már telt ház van. Büdös, koszos, ott alszanak az átlagon aluliak. 80%-uk iszik, már elhagyta magát. Az alkohol tilos, de ha valaki a szervezetében viszi be, akkor nem tudnak mit csinálni, nem hagyják kint megfagyni.

 

Ágynemű jár?

 

Nem szálloda! Nem fagysz meg, ennyi. Aszt’ aludjál. Na, jobb az utca. Lépcsőházakba vackolódtam be, de nem nagyon tudtam aludni, csak pihenni. Pihengetni. Hideg van, minden zajra fölébredsz, mozog a lift. Nincs biztonságérzeted. Félsz, hogy bármikor kizavarhatnak. Reggel elindulsz, nem tudod, hova. Munka nincs. Meg se tudsz mosakodni. Jön az este. Hova mész aludni? Iszonyú bizonytalan minden.

Kéregettél?

 

Nem. Soha. A barátnőm, akivel lassan 5 éve tart a kapcsolatom, tartotta bennem a lelket. Segített túlélni. Meg kaját is hozott. Ő mondta aztán, hogy ne legyek már hülye, kérjek segítséget a Fecskétől. Szégyelltem, hogy megint rászorulok. Végül bementem a Madridi útra. Vállaltam, hogy ha 3 hónapra felengednek az átmeneti szállóra, szerzek melót, és lemegyek a rehabra. Így is lett. Elvállaltam bármit.

Közben a szállón egy srác összejött a nővéremmel, és velük meg Ibolyával kitaláltuk, hogy összeköltözünk albérletbe. Féltem tőle, de nyár óta jól működik. Egy bankautomatákat összeszerelő cégnél dolgoztam Gyálon, bejelentve, és így a vöröskereszttől megkaptuk az albérlet-támogatást. De két hónap után elegem lett, hogy 6-kor kelek és este 7-re érek haza.

 

Megint a semmibe léptél ki?

 

Csak az érdekelt, hogy megvan az albérlet egy évre. Minden hónapban csökkentett támogatás jár, de félretesznek nekünk havi 5000 Ft-ot. Év végén aztán találtam munkát a sajtgyárban. Januártól meg konyhás vagyok, abban az idősek otthonában, ahol Ibolya. Beprotezsált. Jó, bejelentett meló. És hadd ne mondjam, mennyit spórolok a kaján.

 

A barátnődet hol ismerted meg?

 

Nem is emlékszem… Na jó. Interneten. Ő dolgozott, és az apjáékkal lakott. Nem mertem megmondani neki, hogy hajléktalanszállón vagyok. Azt hazudtam, hogy albérletezek, és a főbérlő nem szereti, ha fölviszek valakit. Végül is magától rájött, hónapok után, hogy mi a helyzet. Féltem, hogy elhagy, de akkor már szeretett.

 

A színtársulatba hogyan kerültél?

 

Bárkinek nyitva áll, aki a Madridin lakik. Gondoltam, megpróbálom, és ha tetszik, jó, ha nem, nem. Fecske egyik este 8-kor a kezembe adott egy szöveget, hogy reggelre meg kéne tanulni, mert jön a tévé. Csakhogy német szövegkönyv volt. Na, mondom, remek, de Fecske mindig irtó rendes volt, hát reggel 8-ra megtanultam. Kisebb-nagyobb hibákkal, de felmondtam neki.

 

Gondoltad, hogy ilyen jól fog a fejed?

 

Nem is tudom. De érdekes volt, megtetszett. Hogy ez nekem megy. Meg a próbák.

Az első előadásom Pozsonyban volt, azután lett szerződésem. Ez egy kis külön család, mi 8-9-en. Lehet tanulni, nemcsak szerepet, hanem élethelyzeteket is. És lehet hülyéskedni. De ha Fecske azt mondja, hogy most viszont komolyan, akkor komolyan vesszük. Valahogy mindig belénk veri a dolgokat. Nem tudom, hogy, de működik neki. 10 éve. A decemberi jubileumunkon a Stefánia Palotában léptünk fel 300 néző előtt. Sok díjat és elismerést kaptunk. Tavaly Vasváron, a Színjátszó Fesztiválon pl. ezüst minősítést. De ami még többet jelent, hogy a Tankcsapda az Ez az a ház című dalát szimbolikusan nekünk adta. Ezt úgy hallgatjuk, hogy rólunk szól.

Vannak színészi ambícióid?

 

Nincsenek. Csak szeretem csinálni. De amikor Vasváron Joyce Ellenfelek című drámájáért a Legjobb Színész különdíját én kaptam megosztva, az nagy lökést adott. Hogy érdemes. Kérdeztem Fecskét, miért nekem adta az alkoholista szerepét. Mikor sose ittam. A különdíj után azt mondta: ezért. Megdolgoztunk érte. Egy állami gondozott gyerekkel játszom, akit meg kell vernem a darab szerint. Nagyon nehéz volt – mert őt tényleg verték. Mégis ez lett az egyik kedvenc szerepem. Átformáltam kicsit a magam képére.

 

Hol áll a színház az életedben?

 

A legfontosabb háromban benne van. Nagy segítség. Plusz erő, hogy valahova tartozok, meg hogy valamit csinálok. Valamit leteszek az asztalra, és nem várok cserébe semmit.

 

Mi a legfontosabb? Vannak terveid, álmaid?

 

Hmm… Most megfogtál… De tervei mindenkinek vannak. Családalapítás mostanában nem. A mai világba’ hova? Fél évig még támogatott az albérletünk, utána is megmarad, mert lesz munkám. Remélem. Álmok? Spanyolország. Meleg. A tenger. Ott még élni is élnék. Bár… biztos honvágyam lenne.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!