Családrobbanás 4. rész

2012. 02. 27.
Szerző: Szimpatika
Amikor a családon belüli nagy szakadásokra gondolunk, óhatatlanul a válás szó jut eszünkbe. Ilyenkor házastársak esetében elválásról beszélünk, a gyermekek önállósulási próbálkozásait pedig elszakadásnak nevezzük. A két dologban közös, hogy olyan folyamat eredménye, amelyben mindkét fél óhatatlanul vesztesnek érzi magát. Tóth Gábor Ákos: Családrobbanás című könyve arról szól, hogyan lehet felkészülni, fel lehet-e készülni az életben ránk váró veszteségekre. Könyvéből közlünk néhány részletet.

"Tény, hogy korunk sikerorientált embere nincs felkészülve a veszteségekre, mert azt sulykolják, hogy csak nagyon kell akarni, és minden megvalósul. Csakhogy az érzelmi világunk nem egy áruház, ahol a polcról vesszük le a megfelelő viselkedési formákat, és ha valami nem működik, akkor garanciálisan kicserélik vagy javítják. A másik jelentős probléma, hogy – főként a városi emberre jellemző – elvesztettük a természetes veszélyérzetünket. Korunk komfortba ájult polgárai azt gondolják, hogy mások gondoskodnak az ő biztonságáról – merthogy ez a társadalmi munkamegosztás rendje. Csakhogy ez messze nincs így. Attól, hogy van baleset-biztosításunk, és hogy a zebrán előnyünk van, még nem árt átkelés előtt körülnézni. És ez más területekre is igaz: a személyes meggyőződés az általunk igénybe vett szolgáltatások milyenségéről egyszerűen nem spórolható meg! Még akkor sem, ha úgy gondoljuk, valahol kifizettük annak árát, hogy ezzel ne kelljen foglalkoznunk.

Miért van ez?

Mert korunk társadalmi-politikai struktúrái aláásták azt a bizalmat, ami a hagyományos közösségeket együttműködésük során egyben tartotta, illetve kikezdték a klasszikus emberi értékek egyetemességében való hitet. Mondjuk ki: demagóg, farizeus módon elvették a kimondott emberi szó hitelességét, a sárba rántották, érdekérvényesítésre, egyoldalú közlésekre degradálták a kommunikáció ősidők óta megbecsült szárnyalását.

Az emberek gond nélkül hazudnak a másik szemébe.

Gond nélkül hazudják akár az érzelmeiket is.

Ezek után azt kijelenteni, hogy azt gondoltam, ez velem nem történhet meg, a fent említett veszélyérzet teljes hiányát mutatja. Igenis, manapság minden megtörténhet velünk, de egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire felkészülten ér minket.

Minél nagyobb az étvágyunk, minél többet akarunk egy párkapcsolatból kimarkolni, annál nagyobb veszélyt jelent számunkra, hogy amikor ez már különböző okokból nem lesz teljes értékű (elhidegülés, öregedés, betegség), a hirtelen zuhanás, a felmérhetetlen hiány összeroppant minket. Ha elhisszük a különféle életviteli szakértők tanácsait, miszerint minden napunk ünnep lehet, és minden reggel mosolyogva ébredünk, hogy aztán könnyedén és egészségesen egész nap megvalósítsuk magunkat, s mint értékes gyöngyszemet ajándékozzuk magunkat a párunknak... nos, ne csodálkozzunk, ha a másik fél nem kér ebből a „műanyagból”. És bizony, ilyen valóságtól elrugaszkodott magasságokból nagyot lehet zuhanni.

Statisztikák szerint a válások közel fele egy kutya-macska együttélésnek vet véget, míg legalább ennyi esetben idillinek tűnő párkapcsolatokról derül ki, hogy a fenntartott látszat mögött lényegében praktikus érdekközösség munkálkodik. Gondolom, abban egyetérthetünk, hogy az előbbi esetben a válás megváltás mindkét fél számára és a legkevésbé sem morfondíroznak azon, hogy velük ez miként történhetett meg.

Ellenben a másik társaságnál, ahol az érzelem-érdek mérleg mutatója bizonytalanul billeg, nyilván számtalanszor felmerül a kérdés: hogyan jutottunk idáig, holott láttuk a rossz példákat. Igen, ők joggal hihették, hogy velük ez nem történhet meg, mert a rossz példákból levonták a konzekvenciákat.

De ugyanúgy éltek tovább.

Aztán megint megbeszélték a dolgok állását, hiszen ezt tanácsolták az életviteli guruk.

Ám nem változott semmi, mondhatni kézen fogva, üdvözült mosollyal szánkáztak az elkerülhetetlen katasztrófa felé.

Pusztán egy momentum hiányzott ugyanis a változtatáshoz: a cselekvés. Hogy ne csapják be magukat, miszerint mindent megtettek, mert nem. Ez az a hiteltelen kommunikáció, amiről az előbb beszéltünk, s amely azzal kábítja az embereket, hogy elég valamit sokszor elmondani, abból egy idő után valóság lesz.

Nincs más dolgunk tehát, mint ezzel az illúzióval leszámolni, és párkapcsolatunk korai stádiumában őszintén és nyíltan ütköztetni az érdekeinket.

Higgyék el: nagyobb lesz egymás előtt a becsületük, s ha mégis beüt ménkű, emelt fővel távozhatnak."

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!