Nem vagyok a tulajdonod, engedj el!

A ki nem élt gyermekkor infantilis felnőttkorhoz vezet – mondják a franciák. S ehhez a gyermekpszichológusok még hozzáteszik, hogy az ember életútján, születésétől haláláig minden korszaknak sajátos fejlődéslélektani feladata van. Különösen igaz ez a gyerekkora, amelynek szakaszolása régóta jól ismert.

A csecsemő első hat hónapját az „ölelj át szorosan” korszaknak szokták nevezni. Ezt követi hároméves kora körül a „tegyél le” időszak. Ekkor már elég a szülő közelségének érzése. A gyerek elindul a világ felé. Hatéves korára a család háttér funkciója mellett következik az „átpártolás” a társas kapcsolatok felé fordulás. A gyerek az egykorú társak, a gyerekközösségek felé fordul.

Serdülőkorban a kamasz minden törekvése az, hogy felnőtté váljék, hogy megszabaduljon gyermeki helyzetéből. Tizennégy–tizenhat év között biológiailag felnőtté válik, férfivá, vagy nővé érik. Elkezdi hozzá tanulni a nemi szerepeket, ahogyan egy nőnek, illetve férfinak viselkednie kell. Van, hogy a serdülő ezt úgy oldja meg, hogy rajongását, amellyel eddig szülein csüngött, átviszi egy külső, családon kívüli személyre, például pedagógusra, de az is lehet, hogy minden pozitív érzést ellenségesre fordít, kritikus lesz, vagy saját belső világ felé fordul és ábrándozik. Esetleg változtatni szeretne személyiségén, hogy jobban megfeleljen kortársainak. Elhatározza, hogy jobban fog élni, mindent jobban fog csinálni, mint a szülei. A serdülő életérzése ez: nem vagyok a tulajdonod, engedj el. A szülőnek ilyenkor el kell tudnia engedni a gyereket. Lehetőséget kell adni arra, hogy kipróbálhassa magát, azt, hogy amit a családjából hozott elég-e, jó-e, értik-e a világban. Ha a szülő nem engedi el a gyereket, akkor félénkké, ügyetlenné válik, önértékelésében bizonytalan lesz, és ezért újra és újra a szülőbe kapaszkodik, mert ott érzi magát biztonságban.

Ha a szülő nem engedi el a gyerek kezét, s ez igaz épp úgy a hatéves korra, mint a huszonhatra, az esetek többségében valamiféle szorongás, a szülői, anyai szerepben való bizonytalanság állhat a háttérben. De lehet ennek a gyerekhez való ragaszkodásnak valamiféle családi, párkapcsolati konfliktus is a hátterében. Mértékkel, de szabadságot kell adni a gyereknek, mert ha nem engedjük, akkor is elmegy majd. Hiszen ez a dolga.