Az én drága nagymamám és Bori lányom között hihetetlenül szoros kapcsolat volt szinte a megszületése pillanatától. Egészen kicsi korában már teljesen elvarázsolta a Dédit, aki képes volt négykézláb rohangálni vele a szobában, vagy órákig pepecselni bármivel, vagy a kert végében beszélgettek az „Ő kettejük rönkjén”, és csak a kacagásuk ért el a házig.

Akkor azt hittem, ez így lesz örökké, és minden gyerekem részese lehet ennek a csodának, hiszen velem is mindig ugyanígy játszott, nem öregedett semmit az idő múlásával. Azután egyik pillanatról a másikra itt hagyott minket, és mi képtelenek voltunk felfogni, hogy ez megtörténhetett. Szegény kislányom csak azt látta, hogy mentő jött a Dédiért, aztán pár nap múlva azt, hogy kisírt szemmel megyek érte az oviba.
Nagyon nehéz volt, először veszítettem el ennyire közelálló szerettemet, ismeretlen volt az érzés, nem találtam a válaszokat, segíteni akartam édesanyámnak, nagypapámnak, magamnak, a lányomnak, de igazából Borikám segített nekem.
Ötévesen teljesen máshogy látja az ember a világot: persze nagyon sírt, és hozzám bújva aludt azon az éjszakán, de azt mondta, hogy mostantól mindig vele lesz a Dédi, és ne féljek, velem is, mert a mennyország olyan hely, ahonnan egyszerre tudja fogni mindkettőnk kezét, sőt a Mamáét is.
Azóta eltelt pár év, és minden november elején gyertyát gyújtunk a szeretteinkért, akik már nincsenek velünk, és fényképeket nézegetünk, beszélgetünk azokról a dédszülőkről, akiket sajnos nem ismertek a gyerekeink, és visszagondolunk azokra, akikről vannak emlékeik. Ezek az esték nem szomorúak, bár néhány könnycsepp kicsordul – főleg Bencém szeméből –, inkább békések és meghittek, és ilyenkor tényleg érezni, hogy közel vannak hozzánk, nekem sokkal közelebb, mint a temetőben...