Szimpatika – A testvérféltékenység kezelése

Márpedig a szeretet birtoklásra, teljességre tör: ő az enyém, én az övé vagyok. Nem engedek. Mintha olyasmi lenne, akár egy kiló krumpli. Ha adok a szeretetből, nekem kevesebb marad. Pedig bármennyire szégyelljük bevallani, egyszerre többet is lehet szeretni.

A probléma talán az, hogy egyszerre lehet, csak nem lehet egyformán. Nem is kell, persze.

Hogyan kezeljék ezt a problémát a szülők?

1. Ne csapják be magunkat azzal, hogy mindegyik gyereküket egyformán szeretik. Viszont lehetőleg egyformán bánjanak velük.

2. Biztosítsanak gyerekük számára intim – csak te és én – időt. Mert tudnunk kell: a legtöbb, amit ember a másiknak adhat, az nem a pénz, még csak nem is a tudás, hanem az idő. Az idő a legbecsesebb, mert véges.

3. Próbáljuk átérezni gyermekünk helyzetét, és igyekezzünk megkönnyíteni számára a kistestvér elfogadását.

4. Ha rokonok/ismerősök érkeznek babalátogatóba, akkor a nagyobbik gyermeknek is hozhatnak ajándékba valami apróságot, hozzá menjenek oda, őt csodálják meg először.

5. A régi megszokott szertartásokat tartsuk meg! Ha eddig minden este az anyu mesélt, akkor ennek ezután is így kell lennie. Az esti összebújás egyébként is nagyon fontos, ebben a megnyugtató együttlétben könnyebben megnyílnak a gyerekek, elmesélik, mitől félnek, mi bántja őket.

6. Fokozzuk a testi kontaktust igénylő játékokat! Csiklandozós, gyömöszölős, ölbe vevős játékokra ekkor fokozottan szüksége van elsőszülöttünknek, hiszen azt látja, hogy a kicsit is gyakran felvesszük, dajkáljuk, s ez neki is jár.

7. Gyakran előfordul, hogy a testvérféltékenységnek a 8-10. hónapig semmi jelét nem tapasztaljuk. Ekkor azonban a kistesó is elkezd közlekedni a lakásban, egyre aktívabb, rengeteg törődést, odafigyelést igényel. Nagyobbik gyermekünk esetleg csak ekkor kezdi "betolakodónak, idegesítőnek" érezni a kicsit, aki folyton láb alatt van, szétrombolja az építményeit, széttépi, összefirkálja a rajzait, könyveit, stb. Természetes, hogy nagyobbik gyermekünk dühös, és olykor látni sem akarja a kis rombolót. Ezeket az érzéseit is el kell fogadnunk, és törekednünk kell arra, hogy az ő érdekeit is megvédjük a kicsivel szemben.

8. Ha a nagyobb megüti a kicsit, az természetesen nem elfogadható módja a nemtetszés kifejezésének. Gondoljunk arra, hogy mi magunk modellként szolgálunk gyermekeink számára. Tehát ha nagyobbik gyermekünk kezére, fenekére gyakran rácsapunk, abból nem azt fogja megtanulni, hogy ezt vagy azt a dolgot nem szabad csinálni, hanem azt, hogy ha anyunak vagy apunak valami nem tetszik, akkor üt, tehát ha nekem sem tetszik valami, akkor én is ütök – gondolhatja ő, és így adott esetben megüti a kistesót. Fontos, hogy azt lássa a gyermek, hogy a düh és harag is elfogadható emberi érzelmek, de kiélésüknek egyéb módja is létezik, mint a másoknak való fájdalom okozása. (Pl. ha valaki dühös, akkor vonuljon félre, és várja meg, míg lehiggad, és tud szépen, nyugodtan együtt lenni a többiekkel.)

9. Ne mindig a nagyobbat szidjuk le! A kicsik ugyanis hamar rájönnek, hogy ha ők sírnak, akkor az anyu azonnal ugrik, és máris a nagyobbat szidja. Ezt jól ki is tudják használni, és ha nem tetszik nekik valami (nem kapják meg az értékes könyvet vagy nem rombolhatják szét az új építményt), akkor egyből ordítanak, mint akit nyúznak, mi pedig berontunk, és egyből nekiesünk a nagyobbiknak. Érdemes előbb megkérdezni, hogy mi is történt valójában.

forrás. gyerekpszichologus.hu