Ne hagyjuk sírni!

Hadd sírjon, fejlődik a tüdeje, mondja erre sok édesanya, és befejezi a teregetést, befejezi a főzeléket, végez a porszívózással. Hiszen nem lehet semmi baja, tele a hasa, tiszta a pelusa, a lakásban pedig csend van és nyugalom. Összevissza szopik-alszik, tanuljon rendet.

Amikor pedig alszik?
Miért alszik ennyit? Folyik a tej a mellemből, felköltsem, ne költsem? A kezdő anyukák tele vannak kércdéssel, kétellyel. Nem akar szopizni, pedig már órák óta kínálgatom! Miért? Biztos elég neki az anyatej? Hogyan kezdjem el a hozzátáplálást? Miből és mennyit adjak neki? Hol aludjon, kiságyban? Mellettem? És ha ideszokik? Hogyan altassam el? Hogyan vigyem ki sétálni? Babakocsi? Hordozókendő? Kenguru?
Kérdések, amelyet minden anyuka feltesz magának. És a környezetének. A válasz azonban ahány, annyiféle.
Halgass a szívedre. Ha sír, vedd fel. Ne félj, nem fogod elrontani.
Ha a csecsemő hosszasan sír, kifárad, nyugtalan lesz, nehezebben lehet majd lecsillapítani. De ne hagyd sokáig sírni azért sem, mert előbb-utóbb felhagy vele, hogy megpróbálja figyelmedet felkelteni. A gyerek emberi kapcsolatai életének első évében alakulnak ki. Az első tapasztalatok jelentősen befolyásolják későbbi természetét, azt, hogy mennyire lesz nyílt, könnyen kapcsolatot teremtő, vagy ellenkezőleg, visszahúzódó, befelé forduló, a testi érintésektől elzárkózó. A csecsemő életének e korai időszakában az édesanyjával kialakult viszonya szolgál mintául a későbbiek során. Ha a baba azt tapasztalja, édesanyja mindig gyorsan és szeretettel reagál segélykérésére, kiegyensúlyozott lesz, optimista és bizonyítottan egészségesebb, mint az úgymond „nem elkényeztetett” társai.