Szimpatika – Se vele, se nélküle – a kötődés típusai

Számos megfigyelés nyomán John Bowlby alkotta meg az emlősök és az ember kötődési viselkedésének elméletét, amely hatalmas, máig tartó kutatási hullámot indított el. Az elmélet lényege, hogy biológiailag megalapozott rendszerek felelősek azért, hogy a gyermek és az anya közt kizárólagos és páratlanul szoros kötödés alakuljon ki. A gyermekre jellemző az úgynevezett közelségkereső és -fenntartó viselkedés, amelynek veszélyeztetése szeparációs félelmeket ébreszt. E félelem fiatal korban „hívó hang" kiadására, vagyis sírásra ösztönzi a gyermeket, amely az anyából ösztönös gondoskodási viselkedést vált ki. A másik fontos jellemző, hogy a gyermek egyfajta „biztonsági bázis"-nak tekinti az anyát, játék közben is folyton visszatér hozzá néhány pillanatra, mintegy érzelmileg feltöltődik, s veszély esetén nála keres menedéket.

Sajnos, ez csak elméletileg van mindig így, a gyakorlatban nem, ami a kötődési viselkedés sérülékenységére utal. A kötődést szokás úgy vizsgálni, hogy az anyát és 3-4 éves gyermekét egy szobának berendezett laboratóriumi helyiségben hagyják játszani, majd az anya feláll, kimegy a szobából, később visszatér. A magukra hagyott gyermekek egy része hamarosan sírni kezd, majd amikor az anyja visszatér, hozzá fut, megvigasztalódik, és tovább játszik. A megnyugvást a szívverésük és egyéb testi jeleik mérésével is lehet igazolni. Őket nevezik biztonságosan kötődőknek.

A gyermekek egy másik csoportja szintén sírással reagál anyja távozására, és visszatértekor szintén a karjaiba szalad, ám hamarosan lekéredzkedik, miközben a mérések azt mutatják, hogy nem tudott megnyugodni (a szíve továbbra is gyorsan ver), s nemsokára ismét kéri, hogy vegyék fel. Tehát vágyik is az anyja után, de nem tud igazán megnyugodni a közelében. A mérések szerint már akkor szorong, amikor az anyja még ki sem ment a szobából. Ezt a típust ambivalensen kötődőnek nevezhetjük.

A gyermekek harmadik csoportja nem sír, amikor az anyja távozik, bár a mérések elárulják, hogy ő is feszültté válik, és amikor az anyja visszatér, nem fut oda hozzá, sőt, elutasítja a közeledését, és látszólag nyugodtan játszik tovább, de közben feszült marad. Ezt elkerülő kötődési típusnak nevezzük.

A nem biztonságos kötődési mintázatok olyan családokban alakulnak ki, amelyekben a gyermek érzelmi és biológiai szükségleteit bizonytalanul, kiszámíthatatlanul vagy alig elégítik ki.

A mintázat tovább él

E kötődési mintázatok alapvetően meghatározzák, milyen kapcsolati sikerei, kudarcai lesznek a gyermeknek későbbi életében, ugyanis vizsgálatok bizonyítják, hogy a felnőtt–felnőtt párkapcsolatokban az anya–gyermek kapcsolati mintázat él tovább. Meglepő módon a gyermekkori kötődési kapcsolatokra és élményekre való visszaemlékezés stílusából még felnőttkorban is pontosan következtetni lehet a gyermekkori kötődési mintázatra. A biztonságosan kötődők higgadtan és összefüggően tudnak beszélni a gyermekkorukról, még ha negatív élményeikről számolnak is be. Felnőve egyenrangú kapcsolatokban érzik jól magukat, fontos számukra a kölcsönös elköteleződés és az intimitás, egyben az is, hogy kölcsönösen tiszteletben tartsák egymás autonómiáját és személyiségét. Gyermekeiket szeretetteljesen, elfogadóan nevelik, fölöslegesen nem korlátozzák a tevékenységüket.

Az ambivalensen kötődők gyermekkorukról beszélve elmerülnek a részletekben, elkalandoznak emlékeikben, belebonyolódnak a történetekbe, ez azt jelzi, hogy emlékeiknek nincs egyértelmű „olvasata", a visszaemlékezés valójában újabb értelmezési próbálkozás. Az ilyen személyek jellemző élménye, hogy sokkal erősebben vágynak az intimitásra, mint amilyent a partnerük vagy bárki más nyújtani tudna nekik. Sokat álmodoznak, szeretnének közel kerülni másokhoz, de úgy érzik, ez az igényük az embereket megijeszti vagy taszítja. Gyermekeiktől próbálják megkapni azt az intimitást és biztonságot, amit az élet nem ad meg nekik, emiatt gyakran érzelmileg kizsákmányolják és függőségben tartják gyermeküket.

Az elkerülő típus nem szívesen beszél a gyermekkoráról, azt állítja, nincsenek is emlékei, a szüleit gyakran idealizálja vagy kedvezőbb színben állítja be, mint ahogy az emlékek alapján gondolni lehetne, de megesik, hogy negatív véleménye van róluk. Felnőttként elutasítja vagy kerüli az intimitást és az elköteleződést, „ jól el van magában", és ezt várja a partnerétől is. Nem belső szükségletből házasodik, és gyakran válik el. A gyermekeivel elutasító, rideg, szigorú, és úgy érzi, terhére vannak a gyermek szükségletei.

forrás:https://www.sulinet.hu/szendi gábor