A szerethető Líbia

Hogy mennyire nem ismerjük Líbiát, észre sem vettük, amíg nem zúdultak ránk naponta az ottani felkelésről szóló hírek. Most azonban talán még kevesebbet tudunk, mint előtte. „Forradalom” vagy „zavargások” – könnyen befolyásolhatók vagyunk, mi, sok millióan, akik márciusig épp csak megtaláltuk Kadhafi országát az Afrika-térképen. Kerekes Gyula építész két évig élt Tripoliban, és még akkor is alig akarta elhagyni, amikor családja már aggódva figyelte a híradásokat. Szeretne visszatérni, sőt azt is elképzelhetőnek tartja, hogy kint marad, és muzulmán lányt vesz feleségül – habár kimondottan nem tervezi.

34 éves voltál, amikor kiutaztál Líbiába. Miért éppen oda?

 

Egy líbiai ismerősöm a Műszaki Egyetemen tanult, aztán hazament, megnősült, és betársult egy építész cégbe. Szeretett volna magyarokkal dolgozni. Nekem akkor jó állásom volt Budapesten, elő is léptettek, és párkapcsolatban éltem. De mocorgott bennem a kalandvágy. Egy barátommal mentünk ki négy hét próbaidőre. Két hét után az itthoni pozíciómra felvettek valakit, hiába beszéltük meg, hogy tartják a helyem. A barátnőm pedig szakított velem: e-mailben. Mikor a kinti főnököm kért, hogy maradjak, nem sokat gondolkodtam. A családom aggódott; apám egy arab országban majdnem börtönbe került – állítólag lefotózott egy imádkozó embert. De én eleve magyarokkal mentem, telefonunk volt, internetünk. Amikor leszálltam a tripoli reptéren 2009 januárjában, amit először megláttam, egy virágzó pálma volt. Gondoltam, jó helyre jöttem.

 

Annyira, hogy két évig maradtál…

 

Olyan munkával kezdhettem az irodában, amitől az összes nagy magyar építész megnyalta volna a tíz ujját. Üdülőfalut kellett építenünk, szállodával, exkluzív villákkal, társasházakkal, sportközponttal... Európait és modernet akartak, az a divat. Könnyebben kap egy cég nagy munkákat, ha külföldiekkel dolgozik, mert működik egy Európa-sznobizmus. Hét hónapig flottul ment minden, de aztán egyik pillanatról a másikra meghalt a projekt. Már az utakat építettük. Máig nem látom át, mi történt, és ebben a nyelvi korlátaim is benne lehetnek. Kevesen beszélnek angolul, nekem meg az első hónapokban nem volt időm nyelvtanulásra, a líbiai barátunk fordított. Aztán a többi magyar elment, és én tanulni kezdtem arabul.

 

Befogadó volt a környezeted?

 

Nagyon. Amerikainak, hál’ Istennek, nem néztek, de egyébként mindennek, csak magyarnak nem. Pedig ismerik Puskás nevét, Budapestről is sokan hallottak, de a legfurcsább, hogy egy nálunk gyártott mobiltelefon jut először eszükbe a magyarokról, mert az kevésbé megy tönkre, mint ugyanannak a kínai változata. Hihetetlen kedvesek, anélkül, hogy tolakodóak lennének. Pont a szülinapomon megszólított például valaki, amikor mentem be az óvárosba. Megállt az autójával, megkérdezte, elvihet-e. Aztán meghívott kávéra, sütire, megmutatta a várost, vett nekem ajándékot, majd mondta, hogy mennie kell.

 

Nem volt benned semmi gyanakvás?

 

Nem. Nincs turizmus, ezért nem csapnak be, és semmit nem akarnak rád sózni. Segítőkészek, és elképesztően előzékenyek. Sokszor előfordult, hogy nagy pénzem volt, és a taxis nem tudott visszaadni, mondta, hogy majd fizetek, ha még összeakadunk... Vagy bementem a pékségbe zsömléért; ott annyira nem vásárolnak kis mennyiséget – nagy családok vannak –, hogy odaadták ingyen. Ha másodszorra láttak egy kávézóban, megismertek – jó, szőke vagyok meg külföldi –, de emlékeztek, mit szeretek, hogy iszom a kávét. Ettől otthonosan éreztem magam.

 

Milyennek találtad magát az országot?

 

Nagyon szép hely, hosszú tengerparttal, olcsó hostelekkel, de a legerősebb benyomásom az volt, hogy egy ország, ahol minden épül, és sosincs kész semmi. Igazából csak pár éve kezdtek nyitni, azóta építkeznek ennyire. Sok a furcsaság. Egy ház homlokzata gyakran üti a másik oldalát; vagy összevissza állnak az ablakok, és nem érted, miért. Miután a héthónapos projektünk véget ért, néha kerítést terveztem, máskor villákat. Pl. Kadhafi fiának a nyaralóját. Ott is az történt, hogy már állt a vasbeton szerkezet, állt a jachtkikötő, mikor mindent ledózeroltak. Ez szokás. Ha nem tetszik valami egy házon, visszabontják. A ráérős arab mentalitás szintén jellemző, persze. Ha pl. kérsz egy kólát, a pincér azt válaszolja, „ha Allah úgy akarja”, ami viccesen annyit jelent, hogy „több mint biztos”. A kólánál ez azt jelenti: biztos megkapod, de nem tudni, mikor. Az irodában is minden kész lett, amit ígértek, de amit egy órán belül vártam, néha egy hét múlva jött. Irtó bosszantó, míg meg nem szokod.

 

A személyes kapcsolataid hogy alakultak?

 

Egy líbiai pár mondat után már a barátjának tekint, ami meglepő módon tényleg azt jelenti, hogy ha fölhívod egy problémáddal, megpróbálja megoldani. Az adott szó szent, sokkal inkább, mint ami le van írva. Barátkozni, tabuk nélkül beszélgetni lányokkal is lehet. Azt viszont szigorúan tartják, hogy a két nem külön társasági életet él. Ha a főnököm meghívott párunkat ebédre, és jött egyikünk felesége, ő a női szalonba ment, mi meg a férfiszalonba, külön bejáraton. A háziasszonyt nem is láttam, aki az ebédet készítette. A nők amúgy bárhová bemehetnek, kivéve a férfiszalont, de a férfiak csak a férfiszalonba. Voltam egy kb. egy hétig tartó esküvőn, ott is elkülönült a két nem. Az utolsó nap utolsó órájában vannak csak együtt, a pár is. Kávézókba viszont nők és férfiak is járhatnak. Érdekes, hogy bárhol, ahol sorba kell állni, a nőket előre engedik. Fél órája várok a bankban, jön egy nő, betipeg, és már ki is szolgálják. Nekik nem kell tolakodni – nekünk igen, különben sosem vesznek észre.

 

Szépek a nők?

 

Szépek, de idő észrevenni. Sokszor nem látod a nő alakját a köpenyétől, sem a haját, a kendő alatt. Gyakran az arcot is elfedik, de minden nő maga dönti el, hogy hord-e csadort vagy fejkendőt, vagy egyiket sem. Amúgy teljesen európai divat szerint öltöznek. A boltok 80%-a női ruhákat árul, olyan szexis cuccokat, amiket csak egymásnak mutathatnak meg, mert az utcán sosem látsz ilyet. És elképesztő fehérneműket…

 

Udvaroltál arab lánynak?

 

Nem. Könnyű ismerkedni és a flört-szintig eljutni, de ha többet akar az ember, akkor már a házasság jön. Az viszont nagyon drága a férfinak. Ha el akarok venni egy nőt, a nevére kell íratnom egy berendezett lakást. Ha pedig elválunk, életjáradékot fizetek. Egyre gyakoribb a szerelmi házasság, de az (anyák által!) előre eldöntött partira is mondhat a lány nemet. Az áldást az apa adja, viszont minden gyakorlati részletet az anyák beszélnek meg. A nők viselik a nadrágot. Egyébként sok helyre be se engedik a férfit feleség nélkül. Pl. a vidámparkba sem mehettem be egyedül; hívogattam lányokat, hogy nem akarunk-e egy órára család lenni... Nem értek rá. Gyakran éreztem magam nagyon magányosnak. Főleg, amikor a munka kevesebb volt. Úgyhogy megtanultam nokedlit szaggatni, fahéjas tekercset sütni, tevehúslevest főzni. És mindig vártam, hogy valaki kijöjjön látogatóba.

 

Hogyan viszonyultál ahhoz, hogy politikai diktatúrában élsz?

 

A főnökömmel sokat beszélgettem erről. Nagyon kedveltem, órákig lehetett vele vitatkozni a keresztény és muzulmán vallásról is. Ő abszolút Kadhafi-párti, ahogy Tripoliban mindenki az, akit ismertem. Kadhafi 41 éve kormányoz, és még mindig népszerű. Mutass egy ilyen magyar politikust. Az átlag líbiai valójában nem politizál, viszont jól él, szociális biztonságban. Kicsit Kádár-korszak a tervezhetőségével, a létbiztonságával, csak sokkal jobb életszínvonalon. Aki dolgozni akar, dolgozhat. Aki nem akar, és ez egyre nagyobb gond a fiataloknál, segélyből is megél. Az iszlám tiltja a kamatszedést, tehát nagyon egyszerű olcsó hitelhez jutni.  Persze, mindehhez van anyagi hétterük az olajból; nincs államadósság. Ha taxizni akarsz, megkapod a taxid árának a felét, mielőtt belevágsz. Az adó 2–3%. Kevés napilap van, igaz, de az interneten, műholdon bármi hozzáférhető. Elhiszem, hogy Kadhafi milliárdos, de ha jól élek, nem zavar. Én azt szűrtem le, hogy most egy másik hatalmi csoport akar közel kerülni a mézes bödönhöz. Ezt, ugye, nem lehet úgy, hogy „add ide!”. Bengázi mindig is rivalizált Tripolival, kb. ugyanakkora, és mindig is második fővárosnak tartották.

 

Te mit érzékeltél abból, amiről itthon a hírek szóltak?

 

Úgy kezdődött, hogy bejött a kollégám, aki a „How are you?”-n kívül nem tudott semmit angolul, és elmutogatta, hogy tüntetés van a Zöld téren. Munka után direkt arra mentem. Vizet osztogattak, és majális-hangulatban éltették Kadhafit. Napokig ezt láttam. Mellette a CNN-t, BBC-t hallgattam arról, hogy Bengáziban a tüntetők közé lőttek. A Kadhafi-rendszer sok éve Londonban élő ellenségei beszéltek arról, hogy hurrá, előrenyomulunk, és végre a nép átveszi a hatalmat. Ellensúlyként egy brit Közel-Kelet-szakértő is megszólalt, aki védte Kadhafit és a rendszerét. Az én tapasztalataim az ő véleményét támasztották alá. Minden attól függ, ki beszél, és mik az érdekei.

 

Nem féltél?

 

Öt percre laktam a francia követségtől, ami megnyugtató volt. A főnökömre is számíthattam, mondta, hogy maradjak otthon, hoznak kaját is, ha kell; vigyáztak rám. Amúgy az emberek viselkedésén nem vettem észre változást, de két hét után csodálkozva kérdezgettek, hogy „te még itt vagy?”. Csak az élelmiszerboltok voltak nyitva, más nem, a kávézók is bezártak. Estefelé mindenki otthon maradt. A rendőrség, a kongresszusi palota ki volt égve, megrongálták a Kadhafi-plakátokat. Én a csürhétől féltem, aki ezeket csinálta. És nyomasztó volt, hogy ha be akartam menni egy hotelbe telefonálni, vagy kiürítették, vagy nem volt vonal. Egy éjjel hallottam csak fegyverropogást, de nem láttam semmit. A magyar konzul azt mondta, sem a külföldi, sem a belföldi híreknek nem lehet hinni. Leállt a cég, ahogy a többi is, mert nem volt munka. A briteket evakuálták, nem értettem, miért. Egy angol a neten keresett valakit, aki befogadja a macskáját. Már nem volt annyi netkapcsolatom, hogy megírjam, hozza el nekem. Felhívtam a követséget, nekik még volt netük. Onnan szóltak, hogy indul egy gép, fél órám van eldönteni, felszállok-e rá. A főnökömet kérdeztem, ő azt tanácsolta, menjek csak, visszavárnak. Felültem a gépre, mert tudtam, mennyire aggódik értem a családom.

 

Visszamennél…

 

Igen. Bár sok minden hiányzik kint: család, barátok, és pl. a párizsis zsömle. Viszont a válság óta nincs munka az építőiparban. Ha találnék itthon normális állást, vagy lenne barátnőm, meggondolnám. De így… 36 múltam, megalapozhatom a jövőm pár év alatt. Egy életre az tud kint maradni, akit magával ragad az arab kultúra, vagy felveszi a muzulmán vallást… Én valószínűleg nem térnék át, akkor sem, ha beleszeretnék egy líbiai lányba. Tehát ha elvennék valakit, európaibb gondolkodású lánynak kellene lennie, akit ez nem zavar. Végül is el tudom képzelni.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!