Szimpatika – A szerelem mindennél fontosabb?

Mert szerelmesnek lenni jó.
A szerelemvágyról jutott eszembe Eszter története.
Elmondom, s azt is, miért.

Eleinte csak azt vettük észre, hogy a pocakja gömbölyödik. Tornázni jártunk együtt, egy belvárosi, pincéből kialakított tornaterembe. Nem tudtunk róla sokat. Annyit csupán, hogy nyelvtanár, hogy tizenkét év körüli fiát új házasságba vitte, s hogy az új kapcsolatból babát vár. Terhessége alatt mindvégig edzésekre járt, hiába mondtuk neki, hogy talán nem kéne. Kislánya három héttel idő előtt született. Később hallottuk, hogy jól vannak, a baba egészséges, nem lett semmi baj. Amikor jó egy évvel a szülés után újra lejött a klubba, nagyon sovány volt. Csak nem a gyerekkel van valami baj? – kérdeztem. Furcsa, zavarodott vonás jelent meg a szája szögletén, a padlóra nézett és megrázta a fejét. A gyerekek rendben vannak, válaszolta. A többi nem érdekes, vigasztaltam, aztán sokáig nem beszéltünk. Eszter azonban egyre csak fogyott. Szív alakú arca elkeskenyedett. Két hatalmas, fekete szeme riadtan nézte a világot. Az egyik órán aztán rosszul lépett le a step-padról. Reccsent egyet a bokája, és nem tudott felállni. A János Kórház traumatológiája volt az ügyeletes. Úgyis arra megyek, mondtam, elviszlek. Csúnya, nyílt törése volt. Műteni kellett, s már nem engedték haza. Van, aki behozza a holmidat? – kérdeztem. Nincs, válaszolta, és elsírta magát. Január közepe volt. Éjjel kezdett el havazni, és egész nap esett. A város leállt, kocsik rohantak egymásba. Mialatt a felvételre vártunk, egymás után érkeztek a szirénázó mentőautók. A traumatológián teljes volt a káosz. Nem volt szívem Esztert egyedül hagyni ott. A büfében fogkefét vettem, fogkrémet és vécépapírt, egy ócska műanyag strandpapucsot. Eszter akkor mesélte el történetét a szerelemről, mely tönkretette az életét. „Az első házasságomat a szüleim erőltették. Abban a kis faluban, ahol születtem, a lányok húszéves koruk után már vénlánynak számítottak. Apám, aki a szomszédos kisváros középiskolájában volt igazgató, kinézte az állatorvos fiát nekem. Telket vett, alapot ásatott. Mire diplomáztam, elrendezte az életem. Gábor, az első férjem újságíró volt a megyei lapnál. A földárverésekről tudósított. Mire a kisfiunk megszületett, mindenkivel összeveszett. A saját családja is kitagadta. A privatizáció kezdeti zűrzavarában ugyanis az apósom ügyesen megszedte magát, és csöppet sem örült annak, hogy fia épp a hozzá hasonlók leleplezésével van elfoglalva. Gábor inni kezdett. Néha más szoknyák után nézett. Ettől még élhettünk volna együtt, azonban szerelmes lett az egyik futó kapcsolatába. A lány tizenhat éves volt, és csillogó szemekkel nézett fel az én uramra. S mi kell több egy férfinak? Közös megegyezéssel elváltunk, a gyerekről Gábor lemondott.

Félreálltam, mert tudtam, hogy a szerelem mindennél erősebb.

A házunkat sikerült jó áron eladnunk egy fiatal párnak, akik videókölcsönzőt nyitottak benne. Gábor új feleségével vett egy öreg parasztházat az Őrségben. Regényt írt, gyógynövényeket és vadkendert nevelt a kertjében, már reggelire pálinkát ivott, és két gyereket csinált gyors egymásutánban. Én az egyetemi diplomámmal csak általános iskolában kaptam állást, Pesten. Egy lerobbant, másfél szobás panelt tudtam venni. Keményen nyomorogtam. Ekkor tűnt fel Feri az életünkben. Nem volt éppen álmaim hercege, de szerette a fiamat, és anyagi biztonságot jelentett. Végre kiszabadultunk a panelből. A közös gyerek, Katika másfél éves volt, amikor közénk csapott a villám. Szerelmes lettem. Nem tehettem ellene semmit. A fiú, akibe beleszerettem, nem udvarolt nekem. Egyszerűen magáévá tett, egy autó hátsó ülésén, durván és vadul. Az őrületbe kergetett. Ha együtt voltunk, kínzott a lelkiismeret, ha egyedül voltam, görcsösen vágyakoztam utána. Eleinte azt gondoltam, majd elmúlik, megunom, rám un. De eljött az ősz, és én még mindig ugyanúgy imádtam. Fogyni kezdtem, egyetlen falat sem ment le a torkomon. Végül beláttam, hogy nem tudok élni nélküle.

Feri, a férjem azt mondta, félreáll, mert tudja, a szerelem mindennél erősebb.
Elmehetek, ha a gyerekeket ott hagyom. S én ott hagytam. Arra gondoltam, jobb helyük van nála, a saját szobájukban, a megszokott játékok között. Fél éve annak, hogy összeköltöztem Zolival. Minden barátom elhagyott, a szüleim a nevemet sem ejtik ki azóta. A vesztembe rohanok, csúszok lefelé a lejtőn, de nem vagyok képes elhagyni őt.” Eddig tartott Eszter meséje. S hogy miért pont most jutott eszembe?

Mert május van, a hónapok legszebbike. Amikor könnyen úgy érezhetjük, hogy mindennél fontosabb a szerelem. Házasságnál, családnál, a gyerekek érdekénél – a szerelem tán az életnél is fontosabb. De biztos ez? Attól függ, hol. A keleti kultúrákban senkinek sem jut eszébe családja, gyerekei boldogságát feláldozni a szerelem oltárán. Amíg a vallásosság irányította a nyugati világ embereinek életét is, addig a házasságtörés itt is bűn volt, a szerelem pedig ritka és titkolni való. Mióta az emberek nem hisznek a túlvilágban, elkezdték úgy gondolni, hogy miután csak egyszer élnek, joguk van a boldogsághoz. S ha ezt a boldogságot valaki más mellet vélik megtalálni, odébb állnak. Aztán megint, s újra tovább. A szerelem nevében ölnek, csalnak, pusztulnak és pusztítanak. Persze a szerelemnek fontos helye van életünkben. Amíg örömet ad, amíg gyerekek születnek, a személyiség épül általa. Ha azonban a szerelem munkát, családot rombol, s agressziót szabadít fel, akkor már nem nevezhető pozitív érzelemnek.
Akkor sem, ha május van, a szerelem hónapja.