Szimpatika – Vásárlás gyerekkel – Apaszemmel

Én is elmosolyodtam rajta, hiszen szellemes a kreatív, de apaként már akkor is a gyereket sajnáltam. Minek cipelte magával a srác vásárolni? Jó, nem erről szólt a kisfilm, de remélem, arról sem, hogy a gyerek a szex egyik nem kívánt „mellékhatása”!

Ha jobban belegondolok, a vásárlás egy szükséges rossz, amit be kell nyelni átlagosan egy héten egyszer. A mi családunkban ez nem egy gyors program, mert hétköznap ugyan az iskolában étkezik mindenki, de a hétvégékre muszáj megvenni a kötelező élelmiszereket egy kisebb tábor számára. Ez a feladat, ha nagy ritkán rám marad, akkor szívem szerint én is ordítanék már a bevásárlóközpontba való bejutáskor. Rengeteg ember, mindenki középen bámészkodva tolja a kocsiját, nehogy valami kihagyhatatlan akciós termékről lecsússzon. Én próbálok minél hamarabb túl lenni az egész procedúrán, de lehetetlen. Mire a pénztárhoz érek, már a plafonon vagyok – és amikor kijön a végösszeg?! Na, akkor jöhetne az előbb említett reklámfilmből a hiszti-jelenet persze általam előadva. Nem is rossz. Benne lehetnék a hírekben: „Ma délután K. Dávid 30–40 év közötti férfi (a számla láttán) egy budapesti hipermarket pénztáránál levetette magát a földre, rúgkapált, sírt, majd ordítozott: Anyaaa! Nem akarok fizetnííí...!” Na jó, mi felnőttek már beletörődtünk, de mi van a gyerekekkel? Borzalmas lehet egy méter magasságból végignézni a tétova emberek lábát, csípőjét. Elviselni az aput, akit az infarktus kerülget, és mindezen túl az összes polcsor végén szembesülni a gyerekszem magasságban (szándékosan!) elhelyezett finomságokkal, amire hosszú éveken keresztül a szülői válaszok így hangzanak: fiam, az túl drága, kislányom, ez borzasztó egészségtelen, majd a nyuszi hozza a csokit, édesem, a déditől a múlt héten kaptatok ilyet, stb. Megértem hát, ha egy gyerek ezt az egészet utálja. Mi, ha tehetjük, kihagyjuk gyermekeinket a nagybevásárlások okozta horrorból. Ha nekem kell megoldani a mindennapi dolgok hiánypótlását, akkor a sarki boltot részesítem előnyben. Ott ismernek, KÖSZÖNNEK, és – ha a szükség úgy hozza – még hitelem is van. Persze ilyenkor jön az asszonyi kritika: „Szívem, az nagyon drága!” Ezt pedig el kell fogadjam, hiszen nálunk a feleségem a pénzügyminiszter, ő pedig folyamatosan számol, és kiborul, ha a hónap végén fogy el a mosópor. Ilyenkor én megnyugtatom: „Akkor pár napig nem mosol.” Mire ő furcsán néz rám és megkérdezi: „Jártál a fürdőben a szennyeskosár környékén?” Bevallom, nem figyeltem a szennyes-helyzetet, se a vasalatlan ruhák állapotát, és ha jobban belegondolok, az árakról sincs semmi fogalmam, hiszen, ahogy e sorokat írom, próbálom felidézni magamban, mennyi is most egy kiló kenyér? Gőzöm sincs.