Szimpatika – Az apa, aki nincs

Milyen munkái vannak mostanában?

Két bemutatón vagyunk túl: december 9-én volt az első, címe „Nőnyugat", és a Nyugat c. folyóirathoz valami módon kapcsolódó nők életéről szól. Volt már egy előadásunk magáról a lapról, az közéleti anyag volt, a nagy szerzők szövegeiből. Ez pedig magánéleti: Bíró Kriszta, aki jó ismerője és kíváncsi olvasója a kornak, hozta az ötletet, hogy a feleségek, szeretők, múzsák sorsát, bonyolult viszonyainak történetét dolgozzuk fel. Ő is állította össze a szöveget. Csak dokumentumokkal dolgoztunk, öten játsszák a darabot: Lázár Kati, Für Anikó, Hámori Gabriella, Bíró Kriszta és Kerekes Viktória. Ezt az előadást a Thália Színházban játsszuk.

Másodikként Ingmar Bergman „Dúl-fúl, és elnémul" című összetett műfajú, egyszerre groteszk és vallomásos darabját mutattuk be december 19-én, Gigor Attila rendezésében, Gálffi László főszereplésével. Ez nálunk megy, az Örkényben.

Az hogy lehet, hogy ilyen munkatempó mellett egyáltalán nem öregszik? Van valami különleges módszere: torna, diéta...?

Ha így látszik, akkor talán szerencsés génjeim vannak – hiszen meglehetősen koptatom magam, az életformám sem éppen egészséges: reggel 9-től este 11-ig színházban vagyok, levegőtlen, zárt terekben, műfényben, össze-vissza étkezem zavaros, füstös büfékben; szóval, várjuk ki a végét...

A színházi életforma egyébként egyben tartja az embert, fegyelmezett hely, szoros időbeosztással, tehát nem illik szétesni. Van aztán egy jól bevált gyakorlatsorom, amit minden reggel végigcsinálok, bő fél óra. Eredetileg a derekam miatt volt erre szükség, sok problémám volt vele, meg is operálták. Végül ezek a reggeli edzések életformává váltak. Jövőre leszek 50, és fizikailag meg tudom csinálni mindazt, amit 25-30 évesen. Biztos, hogy ennek a rendszeresség az oka. És bár nem igazán lehet tudni előre, hogy hogyan öregszik az ember, abban biztosak lehetünk, hogy végül csak megöregszünk.

És a szellemi frissesség?

Súlyos romlás! (nevet) Nézze, egy színház vezetése nagyon ébren tartja az embert. Számos területet ötvöz, nagyon szerteágazó szakma. A gazdaságtantól kezdve a szervezésen keresztül a technikai ügyekig, a koncepciógyártás, a kommunikáció és a társulat pszichológiai összefogása is fontos eleme – és néha még egy kis művészet is belekerül. Ezeknek a dolgoknak egy részét élvezem, egy részét kifejezetten nem, de mindenképp csinálom, hiszen fontosnak tartom, hogy ez a színház legyen.

De ha csak ilyen kevés benne a művészet, megéri csinálni?

A dolgaink sosem függetlenek a kortól, amelyben élünk. A mi korunk kulturális, szellemi jellemzői nem nagyon biztatóak, az én ízlésemhez képest túl erős tere van az üzleti kultúrának, ami hasonlít ugyan a művészethez, de nem az. Az egész fogyasztói kultúrának, amely körülvesz minket, alig van köze a művészethez. Ez a mai kor szelleme. Hozzáteszem, minden kor jó és rossz is egyszerre, mindegyikben élni feladat. Most az egész európai kulturális hagyomány, amit ismerünk, amiből gondolkodunk, érezhetően veszít a fontosságából, és más lép a helyébe. Ezt én nem kárhoztatom vagy átkozom, hiszen minden újdonság új esélyeket és feltételeket teremt, nincs állandóság, csak változás van, folyamatok vannak. Ezt fejlődésnek is lehet nevezni. Mindig így volt, a könyvnyomtatás megjelenése például biztosan elkedvetlenítette a kódex-írókat, és hasonló dolgokat mondhattak, mint én most. Akkor is megszűnt egy kultúra, és valami létrejött a helyében. Általános írni-olvasni tanítás, világirodalom, felvilágosodás – ez nem is rossz mérleg.

Valami ehhez hasonló zajlik most is, csak még nem lehet átlátni, hiszen a közepében vagyunk.

Szóval, ma egy olyan színházat, mint az Örkény – amely vállaltan szembemegy az üzleti kultúrával –, felépíteni, összerakni, szép feladat. Ezért csinálom. Értelmes munka, ezért éri meg csinálni akkor is, ha az igazgatónak sok fárasztó dolog viszi el sok idejét.   

Van egy 7 éves fia. Azért marad idő a családra is? Ők megszokták már ezt a nagyon sűrű életvitelt?

Tűrik. A kisfiam is megszokja, ez is egy minta. „Az apa, aki nincs." Vannak nálam jobb és rosszabb apák is. Olyan apa vagyok, amilyen e mellett a munka mellett lenni tudok.

Apaszemmel milyen ez az új jövő? Mintha lenne Önben egyfajta nosztalgia a múlt iránt.

Nem, semmi szentimentalizmus. Az életet élni kell, és akkor élni, mikor éppen van. Tudomásul kell venni, hogy minden kor összetett. A miénk is. Csak egy példa: sokan tekintenek nosztalgiával a kiegyezést követő évtizedekre. Akkor épült a vasút, az iskolahálózat, villanyhálózat, középületek, színházak sora, nem sorolom: létrejött a modern, a tulajdonképpeni mai Magyarország. Egészen elképesztő fejlődés, igen rövid idő alatt. Közben másfél millióan vándoroltak-tántorogtak ki Amerikába, az éhezés, a tüdővész, az alispán és a perspektívátlanság elől. Ezt hogy ítéljük meg? Jó vagy rossz kor? Lehetetlen egy korra egyetlen jelzőt húzni.

A jövőről azt sejtem halványan, hogy a globalitás és virtualitás lesz a két pillér, amin haladunk. De az ember ugyanolyan marad. Nem lesz se jobb, se rosszabb. Ugyanolyan fenséges és közönséges lesz egyszerre.

A nagy kultúrák ütközése, egymásra csúszása is komoly kérdés. Mi történik a bibliai kultúrával? Mi az iszlámmal? Mi lesz az afrikai kultúra sorsa? Mi a keleti hagyományoké? Az ilyen nagy változások nem szoktak háború nélkül menni. Az is kérdés, hogy hétmilliárd embert meddig tart el a földgolyó, és mi lesz, ha kiderül, hogy nem tartja el tovább.

Mit lehet átadni egy gyereknek, ha ilyen jövő elé nézünk?

Hát mintákat. Kíváncsiságot, nyitottságot, hogy legyenek saját gondolatai; a kritikai érzéket, mesélni kell a saját tapasztalatainkról, a csalódásainkról, a múltról, a meggyőződéseinkről, és hogy mi miért az, ami, hogyan alakult ki. És persze tudjon nyelveket, tanuljon zenét, teniszezzen, focizzon, ússzon, nyerje meg a matekversenyt, szavaljon fejből klasszikusokat, legyen tisztelettudó, szeresse a szüleit és nevelőit, mosson kezet... szóval békén hagyni is kell, akármilyen nehéz.