Németh Kristóf: „Rendben van a mérleg”

Van már gyakorlatod a kisbabás létben. Fárasztó, és mégis… az ember nem tud betelni az érzéssel. Te hogy vagy ezzel? 

Csak megerősíteni tudom. Sok szempontból nem egyszerű időszak, de azt kell mondjam, csodálatos életünk van. Azon kevesek közé tartozom, akik ki merik mondani: boldog ember vagyok.

Azért talán mondhatjuk: nem volt mindig sima az út, ami ide vezetett, hiszen második házasságodban élsz, meg kellett birkóznod a mozaikcsaládos léttel, előtte éveket töltöttél egyedül…

Az egyetemen az egyik professzoromtól hallottam a mondást: minden ember megegyezik az addigi történetével. Vagyis azok vagyunk, amik megestek velünk, akikkel találkoztunk, ahogyan viselkedtünk velük és ahogy mások bántak velünk. Vélhetően az életem minden egyes történése kellett ahhoz, hogy most elmondhassam, végtelen harmóniában élem az életemet a családommal – ezt a Jóisten ajándékakéntfogom fel. 

Vélhetően kell hozzá egyfajta pozitív hozzáállás is; értékelni a jót, és nem összeroppanni, amikor „lent” vagyunk.

Ezt otthonról hozom. A szüleim kitartó, szívós emberek voltak, nem hagyták, hogy a körülmények felülkerekedjenek rajtuk. Nálunk fontos tétel volt: kötélidegzet, csigavér. Persze nem mindig könnyű betartani ezt. Én alapvetően optimista ember vagyok,  és nem materialista módon élek – ezek is segítenek, ahogyan a sportmúltam is.

Emellett talán az is számít, ha szülővé válik az ember; onnantól mindig van, ami erőt adjon.

Valóban, új időszámítás kezdődik ilyenkor. Amint megszületik a gyermekünk, mintha bennünk is megszületne valamiféle képesség, „szupererő”.

Három fiú ezzel együtt is komoly strapát jelenthet…

Ugyanakkor meg is háromszorozza az erőt. Háromszor annyi öröm, háromszor akkora töltődés. Amikor  a második fiamat, Levit vártuk, féltem, tudom-e majd úgy szeretni, mint Lócit. Vagy mi lesz, ha jobban fogom szeretni? Féltem attól, hogy meg kell majd osztanom a szívemet, de az ellenkezője történt: kétszer,  majd háromszor akkora lett. Mégis, harmadszorra is igazolódik az apák és anyák közötti alapvető különbség. Amikor megszületik egy kisbaba, az egy csoda, de hogy mély érzelmeink alakuljanak ki, ahhoz nekünk, férfiaknak több időre van szükségünk, hiszen a nők, mondhatjuk, kilenc hónap előnyben vannak.

A fiúk hogyan fogadták a kistestvért? Nálatok annyiban talán nehezített a pálya, hogy Levente és Olivér féltestvérei Lócinak, akinek így már másodszorra kell feldolgoznia a helyzetet, persze Levinek sem lehetett egyszerű ez. 

Sikerült elkerülnünk mindenféle testvérféltékenységet, de azért ehhez nagy felkészültség és tudatosság kellett. Egyszerre kezelni egy kamasz lelkiállapotait és egy négyévesét, aki addig úgy érezhette, ő a „világ közepe”... Ma nagy öröm nekünk látni, ahogy Levinek Lóci szinte a bálványa, Lócit pedig ezer más dolog is foglalkoztatja mostanában: szerelem, barátságok, élsport…

Bizonyára szoros a viszonyotok, hiszen éveken át sok időt töltöttetek kettesben a két házasságod között.

Igen, ez egy speciális viszony volt, van és marad, és azok az évek meghatározók egy életen át. Ma pedig azon vagyok, hogy minden fiammal legyen külön időnk is kettesben. És persze a feleségemmel is.

Mellette pedig vinni kell a munkádat vagy inkább munkáidat... Művészember vagy, de üzletember is; színész, rendező és producer. Van, hogy valamelyik funkciót háttérbe kell szorítani?

Most már előfordul, hiszen nem lehet ennyi mindent egyszerre jól csinálni, meg kell határozni a fókuszpontokat. És persze csupa logisztika az életünk: a feleségemmel egy évre előre pontos naptárunk van. Szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy egy magánszínház igazgatójaként és egyedüli tulajdonosaként beoszthatom a saját időmet, és mellette marad magánéletünk. Van, hogy már dél körül elmegyek az óvodába Leviért, és együtt elutazunk egy hétvégére (mint egykor a bátyjával), és akár este tizenegykor is megengedem, hogy liftezzen egyet a szállodában, ha nem tud aludni. Amikor pedig Olivért vártuk, meg tudtam tenni, hogy én is elmenjek „szülési szabadságra” az utolsó két hónapban, a szerepeimet is átadtam, a televíziózást pedig kihagyom az életemből, amíg ez a baba picit felnő, mert nem az az apa szeretnék lenni, aki alig vesz részt a családi életben.

Ettől még ugyanolyan fontos marad a szakma is. A beszélgetésünk előtt volt bemutatónk, Spiró György Szappanopera című darabját rendeztem, csodálatos volt megélni. Ez a színházcsinálás legjobb része: fantasztikusan tehetséges emberekkel létrehozni valamit. És végül egy rázós, mély témából olyan klassz előadás született, hogy kevesen mentek ki úgy, hogy ne patakokban folyjon a könnyük. Ez nagy dolog.

Közben zajlott az ünnepi időszak, ami nálunk már novemberben elkezdődik sok szülinappal; vendégjárás vendégjárás hátán, de valahol csodás, hogy a legkisebb így cseperedik, ebben a néha olaszos családban. A közvetlen szomszédunk Zita nővére, és pár hét különbséggel ott is megérkezett a harmadik gyerek, úgyhogy már négy felnőtt és hat gyerek van együtt – már csak ha a közvetlen családtagokkal is összejövünk.

Neked mint egykeként nevelkedett gyereknek ez nagy élmény lehet.

Az életem álma volt. Úgyhogy azt kell mondjam, ha ne is álljon meg a pillanat, mint a Faustban, de menjen így tovább minden, és ha a Jóisten engedi, én teszem a dolgomat. Azért abban hiszek, hogy mindenkinek aktív szerepe van az élete alakításában. És nincs mentség, bele kell tenni a melót. Például változni kell, ha arra mutatnak a dolgok. Így lesz igaz a mondás, amit sokan nem értenek: nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, mert a víz elfolyik, és már mi sem vagyunk ugyanazok.

Németh Kristóf már csak nézői szemmel sem ugyanaz, mint egykor volt, legalábbis a mostani színházigazgatóba nehéz „belelátni” az egykori szappanopera-szereplőt. Bár vélhetően téged nem zavart az sem, ha az úgynevezett könnyű műfajjal azonosítottak, ahogyan a darabválasztásaiddal ma is jellemzően az vezérel, hogy
szórakoztass.

Gálvölgyi János szerint a legnagyobb tévedés, hogy a könnyű műfajt könnyű lenne művelni. Embereket szórakoztatni épphogy az egyik legnehezebb vállalás. A Fórum Színháznál az a küldetésünk, hogy pár órára a nézők kikapcsolódjanak. De ez csak úgy lehetséges, ha a legmagasabb minőségben dolgozunk, és ebben nincs pardon, akár komédiát, akár tragédiát játszik az ember. Ami az egykori szappanoperákat – akár a Szomszédok, akár a Barátok közt-beli szerepemet – illeti, butaság lenne bármit megbánni. Sőt, nálam ez nagyon is tudatos dolog volt. Tizennégy évesen is pontosan tudtam, hogy ez be fog tenni engem valamilyen kategóriába, de nem zavart, mert nem is volt soha vágyam az úgynevezett művészszínház.

És látni kell a realitásokat. Mert klassz dolog Benedek Miklós osztályában diplomázni, posztgraduális rendezőszakra járni, szép, ha az ember egy jó színházban társulati tag, és megkapja az első szerepét,  csak amikor negyedik hónapja nem elég a fizetése az albérletre sem, akkor azért elgondolkodik. Én azon kevesek egyike voltam, aki úgy mehettem el tizennégy évre a Barátok köztbe, hogy közben nem kellett otthagynom a színházat. Épp ezért, amikor a sorozatnak vége lett, volt honnan folytatnom, ami sajnos sokakról nem mondható el. Én a saját vállalkozásomban csinálhatom azokkal azt és úgy, ahogy szeretném, és ebből élünk, ami óriási szabadság. Úgyhogy én azt mondom: teljes mértékben rendben van a mérleg.

Egy összetett életformát fizikailag is bírni kell. Egykor országos bajnok sportlövész voltál. Mi maradt meg a sportból?

Jelenleg is a Magyar Rendőrség szituációs lövészklubjának versenyzője vagyok, bár az utóbbi évben viszonylag keveset voltam a lőtéren. A babánk születése előtt Zitával rendszeresen teniszeztünk, golfoztunk, közös szenvedélyünk a természetjárás. A nagyfiammal szeretünk úszni, szaunázni, utána egy könnyű vacsora… 

Amit kiválóan meg is főzöl, ha úgy adódik: majdnem megnyerted A Konyhafőnök VIP című televíziós vetélkedőt.

Egyszerűen szeretek alkotni a konyhában, bár mostanában kissé hanyagolom.

Kevés ember van, aki már gyerekként vegetáriánusként étkezik – te tízévesen döntöttél így. Miért?

Soha nem szerettem és nem ettem a húst (kivétel talán a nagymamám rántott szelete volt). Egy alkalommal az orosztanártól hallottam erről az életformáról, hazamentem, és mondtam, hogy rájöttem, vegetáriánus vagyok, úgyhogy másnaptól egyáltalán nem akarok húst enni. Azóta így maradt.

Másoknak elkészíted azért?

Igen, és állítólag nem is rosszul. Mindent megcsinálok, meg is kóstolok, csak nem nyelem le.

Már ebben is látszik az a bizonyos változás: korábban beszéltél arról, hogy egykor hajlamos voltál az énközpontúságra. Most viszont ennek nyoma sincs sem a munkádban, sem a magánéletedben…

Sokan szeretik Karinthy Frigyes Én és Énke című novelláját. Abból tudható, hogy bár átmegyünk sok mindenen, az ösztönszint, a bennünk élő Énke bizony nem változik. Ennek ellenére remélem, hogy sok minden más lett nemcsak körülöttem, de bennem is. Ami mindenképpen: az „én”-ből az életemben mostanra „mi” lett, és ez bizony sokkal jobb állapot.