Csisztu Zsuzsa:„Nálam mindig félig tele van a pohár”

Sok szereped, funkciód közül az emberekben talán még mindig a tornász képe él a legerősebben, miközben az a legtávolabbi mind közül. Nem zavar ez?

Dehogy, a sportmúlt nálam az a bizonyos kályha, és a „sportjelen” is. Ha arra gondolok, mi mindent tanultam az életben, rá kell jöjjek, hogy előbb-utóbb minden valahogyan a sporthoz kanyarodott vissza. A médián belül is a sportújságírásban teljesedtem ki, bár mindig csináltam mást is.

A sportmenedzser diplomámnak köszönhetően van rálátásom arra, mi kell ahhoz, hogy egy sportolóból eladható érték legyen, vagyis sikeres minden fronton, nem csak a tatamin, a tornaszőnyegen vagy az atlétikapályán.

Később úgy éreztem, jól jönnének az újságíráshoz a jogi ismeretek, a sportjogi mesterdiplománál pedig a tudásszomj vezérelt: látni és érteni a dolgokat. Hiszen az élsport a világ szórakoztatóiparának egyik legnagyobb szegmense, így a jog minden tekintetben átszövi, kezdve a sportolók menedzselésétől a közvetítési jogok értékesítésén és érdekképviseleten át a doppingügyekig.

Egykor talán jól jött volna egy jogász vagy egy menedzser melléd is.

Hogyne, sőt, mondhatjuk, hogy ez a mi sportéletünkből hiányzott. Ha ma kimagasló teljesítményt látunk valakitől, biztosak lehetünk benne, hogy egy egész csapat áll mögötte – már Magyarországon is. Mi annak idején magunkban törtünk a csúcsra, legfeljebb az edző segített.

Na jó, volt csapatorvos is, és néha már felmerült, hogy be lehetne vonni pszichológust...Teljesen más világ volt a nyolcvanas évek. Gondoljunk csak bele: titokban fizetett sportolói voltunk az akkori rendszernek...

A sokféle érdeklődés azonban már akkor is bennem volt. Talán otthonról hoztam ezt: édesapám művészember volt, édesanyám a zene világából érkezett. Nálunk mindig megvolt az igény arra, hogy sporton kívül másról is szó essen.

Persze, az nagyon fontos volt, hogy a Zsuzsika aznap meg tudta-e csinálni a Tkacsovot vagy a dupla szaltót, de amellett komolyzene szólt otthon, beszélgettünk… nem vetett fel minket a pénz, de azért operabérletünk mindig volt.

A sok terület mellé be tudott férkőzni még egy: az egészségügyé. Gondolhatnánk, hogy ez orvos férjednek köszönhető, de valójában sokkal régebb óta támogatsz ilyen jellegű ügyeket, például a transzplantáltakét vagy a daganatos beteg gyerekekét.

A transzplantációs ismeretterjesztést is a médiának köszönhetem. 2000 környékén, egy kórházban forgattam a TV2 Napló című műsorának. Ott ismertem meg egy akkor tizenhét éves lányt, Mariannt. Szegény tíznek is alig nézett ki, a szívbetegsége annyira felemésztette a szervezetét.

Tudtuk, hogy donorra vár, és amikor jött a riasztás, operatőr kollégámmal egyszerűen beköltöztünk az Érsebészeti Klinikára. Csak leültünk az aulában, és vártunk. Eltelt az éjszaka, eltelt a hajnal, mire Bodor Elek professzor megelégelte a dolgot, és kipenderített minket, mondván, ez itt nem valami szenzáció, itt élet-halálról van szó.

Elmondtam neki, hogy tudjuk, mekkora vívmány egy szívátültetés, és hogy érdemes lenne megmutatni a világnak. Látva a kitartásunkat, pár nap után megenyhült, interjút adott, és egészen jóban lettünk. Mariannt még sokáig segítettem, mára egészséges felnőtt nő, néha még beszélünk egymással.

Érdekes, hogy azóta a családom által is érintett lettem: egy rokonunk kétszer is kapott vesét. Úgyhogy ez már az én ügyem marad. Sok nehéz sorsot láttam már, de bírni kell. Ilyenkor arra gondolok, milyen erősek maguk a betegek és a hozzátartozóik. Mit állnak ki… és sokszor derűvel. Úgyhogy mindig azt mondom: úristen, ehhez képest nekünk mi bajunk van?!

Az említett riportfilmed egyébként díjnyertes lett. Érdekes, hogy ennyire bevonódtál a kislány sorsába, miközben racionális típusnak tűnsz.

Valóban, jogászagyam van, ugyanakkor van egy szív- és lélekorientált énem is. Szeretem, ha a dolgok működnek, de valahol mégis minden innen, az érzékenységemből indul.

Azért – gondolom – nem az az ember vagy, aki elsírja magát egy filmen.

Nagyon ritkán sírok, és akkor annak lelki okai vannak. Engem fizikai fájdalom már nem tud megríkatni, azon tornász koromban már mind túlestem.

Talán a fiúk…

A fiaim, ők igen, de inkább örömkönnyekkel. Nagyon büszke vagyok rájuk.

Bizonyára sportolnak.

Persze, a nagyfiam kardvívó, reméljük nemsokára bekerül a korosztályos válogatottba. A kisebbik jól úszik, de nem hiszem, hogy profi úszó lenne belőle, mert rosszul bírja a hideg vizet. Most úgy tűnik, inkább az atlétika mellett köt ki.

Nem bánnád azt sem, ha élsportoló lenne belőlük?

Nem. És ennek ma már még egy oka van: minél többet sportol egy gyerek, annál többet van távol a virtuális tértől. Eléggé fenyegetőnek látom rájuk nézve azt a digitális terhelést, ami éri őket. Miközben persze tudom, hogy valahol erről fog szólni a jövő, hiszen már az iskolai esszéiket is számítógépen írják.

Amikor az embernek gyerekei lesznek, többnyire még fontosabbá válik az egészséges életmód. Ugyanakkor – ellentmondás – kevesebb idő jut testmozgásra, mint azelőtt. Neked már sikerült feloldani ezt?

A fiaim elképesztő energiákkal bírnak, úgyhogy muszáj aktív anyukának lennem. Ha például elmegyünk egy trambulinparkba, magától értetődő, hogy én ugrálok velük, megmutatom a szaltót, ahogy én tanítottam meg őket tollasozni, biciklizni is. De ha csak magamról van szó… mostanra a jóga maradt meg, még ha nem is minden mozdulatot végzek szabályosan, hiszen négy térdműtét után a töredéke maradt meg annak, amit tornászként csinálni tudtam.

De azért a régi gerendagyakorlat biztos menne…

Persze. Fejben. (Nevet.)

Nemrég egy posztodban azt írtad, mosolyogjunk, mert egy mosoly mindig segít.

Itthon ránk is fér. Sokat járok külföldön, és látom ennek a gyakorlati hasznát. Én alapvetően pozitív ember vagyok, nálam mindig félig tele van a pohár, bár bizonyos dolgok nagyon fel tudnak bosszantani. Például az oktalan harcok a világban, mert született pacifista vagyok.

Mivel két fiam van, különösen aggódom, nehogy valaha is egy felsőbb hatalom érdekében kelljen kockáztatni a testi épségüket. A mi lakásunkba még vízipisztolyt sem lehetett behozni…

Egy digitális korban ráadásul nem csak valós fegyverrel lehet fájdalmat okozni. Többször megvédtél másokat a nyilvánosság előtt, és hát neked is megvoltak a magad küzdelmei.

Minden pert meg is nyertem. Mindig is erős volt az igazságérzetem, és merem vállalni a véleményem. Például amikor azt hallom, hogy egy sportolót támadnak, mert anyaként is készül az olimpiára. Inkább emeljük meg a kalapunkat előtte, hiszen tanulhatnánk tőle! Biztos, hogy amikor ő a gyerekével van, az az idő tényleg értékes.

Valahogy azt érzem, hogy számodra sosem létezett a „család vagy karrier” dilemmája.

Család ÉS karrier. Vagy inkább „hivatás”. Nem könnyű út, de szervezés kérdése, és akkor az egyik ki is egészíti a másikat. Persze a szakmai kiteljesedéshez nagyon kell egy hátország; nekem van egy szuper férjem, aki ezt nyújtja, miközben én ugyanúgy támogatom a döntéseiben – ez csak így működik.

Ráadásul több dologban voltál első vagy egyetlen nő, például a sportriporterek között, vagy a Magyar Sportújságírók Szövetségében.

Remélem, sok kolléganőnek ad ez lelkierőt. Persze nekem sem minden ment rögtön.

Mondj egyet…

Például az előző házasságom nem sikerült, és a férjemnek sem én vagyok az első felesége. De mindketten kiböjtöltük, hogy megtaláljuk egymást. Másodjára talán már jobban is csináljuk. A gerendán egyedül kellett jól teljesítenem, de azért csapatban létezni is nagyon szeretek.