Szimpatika – Falusi Mariann: „Engem a lélekközeli dolgok vonzanak”

Amikor Györgyi elment, azt kérted, hogy amit virágra meg mécsesre költenének azok, akik szerették, adják olyan civil szervezeteknek, akikkel ő is szimpatizált. Sokszor nehéz felülírni a kulturális beidegződéseket, főleg akkor, ha valakitől végső búcsút veszünk. Hogy látod, mennyire működött az ötlet, milyen visszajelzéseket kaptatok?

Borzasztó sokan szerették Györgyit, igazából most derült ki, hogy mennyien.Györgyi ki nem állhatta a vágott virágot egyébként, szóval tényleg azt szerettük volna, hogy olyannal emlékezzenek rá, ami neki tetszene. Nagyon sok adomány érkezett, a mentőszolgálat például egy mentőkerékpárt vásárolt a felajánlott összegekből, de állatmenhelyekről és az Igazgyöngy Alapítványtól is hallottuk, hogy sokan és sokkal támogatták őket. L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy vezetője így fogalmazott: „vannak emberek, akik a haláluk után is képesek közösséget teremteni, jó ügyeket szolgálni.” Hát Györgyi ilyen volt. Nem volt egyszerű, nagyon erősen gondolkodtunk a búcsúztatón, hogy mi legyen, hol legyen. Bognár Éva barátunk javasolta, hogy az Állatkertben gyűljünk össze, és ott emlékezzünk Györgyire.Ez tényleg szenzációs ötlet volt, egyrészt azért, mert ott is sokat koncerteztünk, másrészt, mert a helyszín jól képviselte Györgyi egész hozzáállását a világhoz. Búcsúzóul mindenki hazavihetett magával egy kis kaktuszt, Györgyi kedvenc „virágát”.Az Állatkert számlálója szerint több, mint ezren jöttek el, a 800 kis kaktuszból végül egy sem maradt. Ez is azt mutatja, hogy nem mindig a berögzült gesztusokra van szükség.

Az mindenesetre kiderült, hogy Györgyit nemcsak itthon, de a világ szinte minden pontján ismerték és szerették.

Persze, dehát a szeretet nem helyspecifikus. Negyven éve ismerem Györgyit, és ebből harmincvalamennyi volt a zenekar, ennyi idő alatt annyi mindenkivel összetalálkozol. És ezeket az embereket valami összekötötte. Mi pont akkor kezdtünk el rendszeresen fellépni a Pa-Dö-Dővel, amikor a Neoton zenekar feloszlott, és megörököltük az ő menedzsmentjüket, sőt az egész Famíliát. Az ő rajongótáboruk tényleg olyan volt, mint egy család, és nekünk is ilyen családunk lett. És rögtön csatlakoztak sokan olyanok, akik egy kicsit a periférián voltak, vagy egyedül, vagy csak valamiért másként néztek rájuk. Ők azt érezhették, hogy a zenekar, a táncosok körében rokonlelkekre lelnek. Akiket máshol nem fogadnak be, azoknak ez nagyon sokat számít. Létrejött egy közösség, ahol barátságok, sőt házasságok is szövődtek. Mi magunk lettünk az új Família, és mi együtt szerettünk mindent csinálni, együtt mentünk nyaralni is, 30-an, 40-en. Egyébként idén is felmerült erre az igény... A Pa-Dö-Dő zenekar élete tulajdonképpen olyan volt, mint egy hatalmas osztálykirándulás. Prolongáltuk a gyerekkort. Ültünk a buszban, és jól éreztük magunkat.

Ez világviszonylatban is páratlan.

Ezt nem tudom, de például, amikor nálunk táncosválogatások voltak, akkor az elsődleges szempont az volt, hogy összestimmeljünk emberileg. Ez volt a lényeg, a szakmai tudás másodlagos volt.

Hogy találtátok ki a színpadi felállást? Miért gondoltátok, hogy nemcsak élőzenekarra, de egy tánckarra is szükség van?

Györgyi – mint színházi ember – ragaszkodott hozzá, hogy legyen valami dramaturgia, hogy valami történjen, és ne csak úgy álljunk és énekeljünk. Amikor elkezdtük, mindenki playback bulikra szerződött, de ettől én megőrültem, ezért szigorúan csak félplayback fellépéseket vállaltunk, a zenei kíséret ugyan CD-ről ment, de mi élőben énekeltünk. Amikor más formációk után léptünk fel, az szólt, mint az atom, de amikor mi elkezdtük kiereszteni a hangunkat, azt sokszor már nem tudták megoldani a hangosítók. A technikai felszereltség is szegényes volt, meg nem is voltak ehhez hozzászokva. Akkor döntöttük el, hogy elkezdünk igazán koncertezni, igazi zenekarral, csak úgy, ahogy mi szeretnénk. És szerettünk volna egy tánckart is, mert egy igazi színpadi produkciót akartunk adni a közönségnek.

Most is rengeteget dolgozol, a zenészek számára a nyár az igazi nagyüzem. Mész azért nyaralni?

Igen, imádom Ázsiát, a konyhát, a színeket, megyek, amint tudok, teknősök páncéljába kapaszkodva akarok úszkálni...

Apropó teknősök, ha elutazol, ki vigyáz az állataidra? És egyáltalán, hányan vannak most?

A teknősök hárman vannak, Hédi és Helga a nagyok, meg van egy pici is. Aztán, ugye, ott van Peti kutya, aki már 18 éves, rá anyukám barátnője vigyáz majd, aki tárt karokkal várja őt, és Peti is imád vele lenni. Aztán megörököltem Györgyikétől Gizit, a papagájt, minden nap felmegy hozzá valaki megnézni, hogy jól van-e, meg diskurál is vele. Egyébként neki napközben is be van kapcsolva a rádió, azzal szeret beszélgetni.

Aztán, ha megjövök, folyamatosan fellépek a nyár végéig, talán két szabadnapom, ha van, utána Pici bácsival (Presser Gábor) készülünk a Még egy koncertre, már alig várom! Végigpróbáljuk a szeptembert. Az elején persze mindig vágjuk a pofákat, hogy már megint állandóan ott kell ülni és nézni a fejét... mert arra minden rá van írva. És koncentrálni kell, mert ő is koncentrál, és ha egy pillanatra nem figyelsz oda, azt azonnal észreveszi. Tolni kell felé az energiát .Szeptember végén, október elején lesznek ezek a koncertek az Arénában, aztán szeretnék összerakni egy saját új műsort is.

Olyasmit, ami a Kongresszusiban is volt legutóbb?

Nem, nem ilyen összközművest, ilyen sokarcút. Mindenféleképpen eklektikus lesz, de egy személyhez és egy stílushoz lesz köthető. Tudom, ilyenkor sokan azt mondják, hogy még titok, mert gőzük sincs róla, hogy mit akarnak, de nekem már pontosan körvonalazódott az egész. Születni fog egy olyan lemez, amit Fáy Miklós jegyez, ő fantasztikus fordításokat csinált nekem már eddig is. Ő ismer engem, és az sokat számít.

Őt azért elsősorban zenei kritikusként ismerjük, dalszövegeket is ír?

Hát másnak nem, csak nekem... Nem ír ő, hanem fordít, adva van egy alapvers, amihez ragaszkodni kell, de azon azért ő alakít. Olyan dalok lesznek ebben a műsorban, amiket eddig még nem énekeltem. Ezidáig a népdaltól az operettig tényleg minden belefért, persze csak azért, mert ez engem is szórakoztatott, most viszont kicsit keményebb, rockos dolgokat szeretnék csinálni – de puhán. Ezt nem tudom érthetőbben megfogalmazni.

Ez egy monstre koncert lesz, vagy inkább kicsi, intim klubokba, színházakba való?

Még nem tudom pontosan, de „nagy” biztos nem lesz, ki nem állhatom a nagykoncerteket. Hónapokon keresztül dolgozol, aztán odaállsz, és megcsinálod egyszer, vagy maximum kétszer, ez ilyen csúcsrajáratás. Az biztos, hogy szeretem az utat, szeretem a próbákat, a folyamatot, meg minden, de én nem érzem a vágyat arra, hogy megint küzdelem legyen. Nekem már volt két teltházas Müpa-előadásom, a Zeneakadémián is énekeltem, a Kongresszusit már többször is megtöltöttem. Nem akarok egy mégnagyobbat és még-mégnagyobbat csinálni. Mikrodolgokra, fincsiségekre vágyom, olyanra, amilyen a hangulatom. Nem kívánom a nagy vergődéseket, nem szeretem az egyszeri, megismételhetetlen dolgokat. Emlékszem, amikor Tom Jones Magyarországra jött, azt mondták, először és utoljára lép fel nálunk, én meg lemaradtam róla, mert koncertem volt. Hetekig lelkibeteg voltam, nem magam miatt, hanem az anyukám miatt, akit nem tudtam elvinni, pedig nagyon szerette őt fiatalkorában. Aztán persze két Tom Jones-koncertre is eljutottunk az Anyucival.

Most azért egy kicsit magad ellen beszélsz, hiszen szinte a világ bármelyik emblematikus koncertjét megnézhetem-meghallgathatom a világhálón, az egyszeri alkalom talán még csalogat, de egy koncertsorozatra, amit kis túlzással bármikor megnézhetek, miért vennék jegyet?

Mert minden este más. És ha egy kisebb közegben, egy színházban csinálok egy estet, azt azért szeretik az emberek, mert az teljesen személyes, mindig mások az összekötő szövegek, sőt a dalokon is változtatok. Volt ilyen estem a Hatszín Teátrumban, az volt a címe, hogy Visszapillantó, voltak benne nagyon vicces meg nagyon bőgős dolgok. Egy ilyen lélekközeli műsort szeretnék összerakni, ami kicsit interaktív, ami a közönséget illeti, nekem meg mindig valami mást hoz. Mindig a pillanatnyi állapotomon múlik, hogy mit mondok, az egész tényleg rögtönzés. És ettől lesz egyedi.

Turnéznál is ezzel a műsorral?

Persze, hisz az emberek kíváncsiak az ilyesmire. Szinte hisztérikusan ragaszkodom ahhoz, hogy soha, de soha ne beszéljek a magánéletemről, semmiről, ami a hétköznapi lényemhez kötődik. Ezek a műsorok viszont pont erről szólnak.

Az interaktivitásról jut eszembe, hogy ti évtizedeken keresztül voltatok műsorvezető-páros is, talán az RTL Reggeli volt az első, aztán jött a Lányok nem Angyalok, meg számtalan más, végül a Klubrádió. Egyedül is folytatod?

Dehogy, lemondtam az összes ilyet! A Budaörsi Művelődési Központban is volt havonta egyszer hasonló, ketten beszélgettünk egy vendéggel, Geszti Péter, Hernádi Judit, Nagy Ervin, D. Tóth Kriszta, Gálvölgyi János volt nálunk, meg sokan mások. Mondjuk, Györgyi stroke-ja után már szinte csak én beszélgettem, de neki mindig volt egy beszólása, egy mondata, egy figyelemfelkeltő valamije, amiben ő „teljes mértékben ott volt”, mindig nagyon fontos és persze nagyon vicces volt, amit mondott. Amikor ő elment, azt mondtam, egyedül nem csinálom tovább.

Borítókép: Schumy Csaba