Szimpatika – Élmények odaátról

Nincsen arról statisztika, hogy hányan lehetnek azok az emberek, akik egy baleset során, esetleg valamely reinkarnációs hipnózis alatt átélik a halált. Megtapasztalják, hogy milyen érzés odaát lenni, s ettől kezdve hiszik, hogy van egy másik élet az élet után. Sorsfordító élményeikről ritkán és keveset beszélnek. Talán attól félnek, hogy kinevetik, vagy őrültnek tartják őket.

A halálközeli élményekről az eddigi leghíresebb könyvet Raymond Moody amerikai kutató orvos írta 1976-ban. Az a címe: Élet az élet után. Ebben összegyűjtötte a klinikai halálból visszatért emberek beszámolóit. Azóta sokan foglakoztak hasonló élmények gyűjtésével és feldolgozásával. Valamennyien azt állítják, hogy a halálközeli élménybeszámolók hasonlítanak egymásra. Békességet éreznek, egy fényes alagúton kell áthaladniuk, s lepereg előttük életük filmje.

Senki sem tudja tudományosan bizonyítani, ezért nem is lehet kizárni, hogy a klinikai halál állapotában megpillanthatjuk abból a másik világból magunkat, s mindazt, ami itt maradt. Sokan vannak azonban, akik a halálközeli élménybeszámolók mögött egyfajta hallucinációt, az oxigén nélkül maradt agy vízióit vélik felfedezni. Azt bizonygatják, hogy a látomás csupán a haldokló agy játéka, melynek oka a szén-dioxid mennyiségének emelkedése a vérben. A békesség érzéséért a stresszhelyzetben felszabaduló endorfinok felelősek, az alagút-élményt pedig a látásért felelős agykéregrész megzavart működése hozza létre. Nagyon sok tudóst izgat ez a feltételezés. Dr Melvin Morse amerikai gyerekgyógyász például tudományos kontroll alatt vizsgálta újraélesztett gyerekek agyának működését. Mérte a vércukor-, vérgáz-értékeket, EEG-t csinált, és bebizonyította, hogy  az életbe visszatért gyerekek beszámolói nem magyarázhatók agyuk működésének változásával.
Kinek van igaza? Aki hiszi, hogy van élet a halál után? Vagy annak, aki úgy hiszi nincs? Honnan tudhatnánk? Hiszen mindkét állítás a hit világába tartozik.