Szimpatika – Pikali Gerda: „Kicsit furcsán élek én...”

Tudom, hogy téged vonz a spiritualitás, többek közt foglalkoztatnak a csillagjegyek is. Mi az, amire rá szoktál kérdezni?

Általában semmi konkrét, egyszerűen szeretem tudni, hogy mi vár rám, és őszintén mondom, eddig minden bejött. Még az is, amiről azt gondoltam, hogy nem lesz belőle semmi. Persze általában mindig ugyanaz áll a csillagokban: sok munka, kevés pihenés. Szerencsés vagyok, hogy olyan dolgokkal foglalkozom, amit imádok, szeretem a hivatásomat, ez egyfajta szenvedély.

Aki egy ilyen hivatást választ, az elején nem is sejti, hogy ez mennyi lemondással jár és a későbbiekben kiderül, nem egy családcentrikus szakma. Néha elgondolkozom, hogy mi más is lehettem volna, ha nem színész...

De akkor is csak egy másik hivatás jut az eszembe, például orvos. Semmi olyasmi sajnos, ami 9-től 4-ig tart, és normális rendet hozna az életembe – nem, világmegváltó, segítő, gondoskodó munka kell nekem, mert szeretnék egy kis nyomot hagyni a világban. Nekem ez valahogy becsípődött. És talán a korral jár, de egyre nő bennem a szociális érzékenység is.

Van időd arra, hogy a család és a munka mellett aktívan segíts másokon?

Az időt és az eszközt is meg lehet találni, ha akarja az ember. Mivel én valóban elég betáblázott életet élek, olyan megoldást kerestem, amit akár távmunkában is gyakorolhat az ember, így találtam rá a Be My Eyes nevű applikációra, amely egy vakokat és gyengénlátókatsegítő program.

Hárommillió önkéntes fogadja világszerte azoknak a hívását, akiknek valamilyen mindennapos vagy különleges probléma megoldásához szükségük van egy látóra, aki egyokostelefon segítségével meg tudja nézni helyettük azt, amit kell.

Van úgy, hogy mosunk, vagy szétválogatjuk a bevásárlást, lejárati címkéket olvasunk el élelmiszereken, de már villanyt is szereltem, sőt számítógépet, bár ahhoz a fiam segítségét kértem.

Ha jelez az app, és épp nem dolgozom, akkor leállítok magam körül mindent, elvonulok, és fogadom a hívást. Van olyan„hívóm” is, akit már többször irányítottak hozzám, akinek már többször segítettem, így egyfajta barátság alakult ki köztünk.

De a buszon vagy a villamoson, ha azt látom, hogy valaki nehezen tájékozódik,vak vagy gyengénlátó, akkor segítek, elkísérem, ahova kell. Valamiért ők engem különösen érzékennyé tesznek. Eddig tömegközlekedést használtam, így könnyebben találkoztam a rászorulókkal, de most nyáron meglesz a jogosítványom, legalábbis bízom benne!

Végül is miért szántad rá magad? A gyerekeid már nagyok, nem kell őket iskolába, edzésre, különórára vinned...

Azt hiszem, meguntam az állandó cipekedést. Zacskóban az élet, ez az én filmem, folyton szatyrok, táskák lógnak rólam, valószínűleg ebből lett elegem 44 éves koromra. Megértem a vezetésre végre, úgy értem, mondjuk, 585 km-t kell vezetni ahhoz, hogy megkaphasd a jogosítványt, és én már az első 2x50 perces alkalom után izgatottan érdeklődtem, hogy hogy is állunk... Mondták, hogy egy. Egy kilométert vezettem, közel két óra alatt. Hát, mondom magamban, hosszú lesz az út... De egy kilométerem már van!

23 éve már majdnem megszereztem a jogsit, volt, hogy majdnem a legvégéig eljutottam, de pont lejárt az egy év, ami a KRESZ-vizsga óta eltelhet, úgyhogy odaveszett az egész. Na, akkor azt mondtam, hogy biztos nem csinálom újra, aztán valahogy mégis újra beiratkoztam kb. tízszer, de időhiány miatt nem jött össze. Nekem ez egy akadás valamiért, de most nagyon bizakodó vagyok!

Említetted, hogy a színház nem egy családbarát munkahely, és akkor ott van még az a fránya hivatástudat is. Hogy csinálod?

Hat színháznál vagyok, 15 darabom van, most kezdem a 16.-at. Hogy lehet ennyi szöveget megjegyezni, nem kevered össze a szerepeket? – teszik fel ilyenkor a kérdést, de hát hat hétig próbálunk egy darabot, és ezek azért külön lelkek, nem lehet őket összekeverni.

Persze mindig át kell néznem újra, rá kell hangolódnom a darabra minden egyes előadás előtt.

A hétköznapokban egyébként anyuka vagyok, van két nagyfiam, akiket imádok, ugyan 17 és 18 évesek, de akkor is kell még az anyai törődés. Élvezem még, hogy kellek nekik. Így is folyamatos aggódás egy anya élete.

A legfontosabb, hogy szeretni tudjam őket minden nap, hogy át tudjak nekik adni valamit, amitől egy kicsit többek lesznek. Sokat beszélgetünk, ezt tartom a legfontosabbnak.

Ha nincs előadás, akkor is dolgozom éjszaka, hangfelvételeket készítek otthon, szöveget tanulok, van, amikor kettőig gubbasztok kint a teraszon. Ott tanulok, mert különben elaludnék. Ha mínusz 10 fok van, akkor is kimegyek, van egy kis elektromos melegítőm, az segít. Fontos, hogy levegőn legyek, a szövegtanulás az én „levegőn levésem”, de mindig csak éjszaka. Kicsit furcsán élek én...

A tévé és a film is nagyon hamar megtalált a főiskola után, és igen, a szinkront is nagyon szeretem, de ha választanom kéne, akkor mégis inkább a színház...Persze sokfélét kell csinálni, hogy ki tudjam fizetni a számlákat, de a szerelem a színház...Fölépíteni egy lelket, kitalálni egy személyiséget, ez olyan csodálatos!

Van olyan szerep, partner vagy rendező,akivel szívesen dolgoznál?

Jó rendezőkkel dolgoztam egész életemben, és mindig nagyon jó szerepeket kaptam, de például A vágy villamosában nagyon szeretném egyszer Blanche DuBois-t eljátszani, szerintem már megértem rá. Mindig is érdekeltek az ilyen furcsa nők, akik kicsit pszichiátriai esetek. Hogyan lehet hitelesen eljátszani őket, és megtalálni, mi az ő igazságuk.

És hogy folyik egy ilyen kutatás?

Hát tudod, mondtam, hogy BKV-val utazom. Ott aztán elég sok pszichiátriai esettel találkozik az ember sajnos, ami persze nagyon szomorú.

Például, amikor fiktív emberekkel beszélget valaki. Mindennapos dolog. Ül a villamoson, és beszél valakihez, aki nincs ott.

Úgy odamennék, hogy segítsek, vagy elvinném valahova, ahol segítenek neki, de ezt persze nem tehetem.

Sok ilyet látok, egyfajta merítkezés is az utazás. Sok érdekes ember megfordul ott.

Hogyan tartod karban magad?

A bevásárlás az nagyon jó, bicepsz, tricepsz, pillangó – ezeket állítólag így hívják. A férjem tudja ezeket, neki nagyon fontos a sport. Ő simán felkel, én viszont nem, mert imádok aludni, és nekem ez a legjobb töltekezés.

Akkor egyszerűen csak szerencsés alkat vagy?

Inkább az látszik rajtam, hogy nagyon jól táplálkozom. Migrénes voltam, tíz évig szenvedtem tőle, ráadásul egyre jobban bedurvult. Végül már ötnapos időszakok jöttek, aztán két nap nyugi, és megint öt nap... Teljesen kiütött, de olyan szinten, hogy nem tudtam dolgozni sem. Csak a sötét szoba.

Aztán megérett bennem, hogy meg kellene keresni ennek az okát, a tavalyi nyaramat rá is szántam. És akkor kiderült, hogy van egyfajta inzulinrezisztenciám, de még a kezdeti szakaszban, és ez okozza a fejfájásomat. Végül egy talpreflexológus csapat segített egy különleges diétával, amit személyre szabottan kaptam, nagyon hálás vagyok nekik.

Most gluténmentesen étkezem, nincs cukor, tejtermék, szója, mert kiderült, hogy nincsenek meg bennem azok az enzimek, amelyek ezeket lebontják. 23 éve húst sem eszem. Ötször eszem egy nap, elég szigorú vagyok magamhoz, mindent betartok. Meg aztán 40 fölött azért jönnek a kis párnácskák, ha akarjuk, ha nem...

Kerestem az okát, hogy jönnek fel a kilók, miközben keveset eszem, de amióta másképp eszem – már tíz hónapja így táplálkozom –, az energiaszintem megnőtt, a párnácskák eltűntek, a fejfájásaim pedig elmúltak, vagy csak nagyon ritkán jönnek elő. És tíz kilóval kevesebb vagyok.

Csodálatos lett az életem, komolyan mondom, már nem is tudnék másképp élni. Ha visszanézek, azt kívánom, bárcsak hamarabb változtattam volna!

Persze nekem volt egy nagyon erős motivációm, az, hogy ne fájjon a fejem. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, hogy ha egészségügyi gondja van, ne hagyja annyiban, ne várja meg, hogy már baj legyen!

Az ember kell, hogy szeresse magát ennyire, a testét és a lelkét is. Karban kell tartanunk magunkat, és vigyáznunk kell magunkra.

De ugyanez a helyzet a párkapcsolatokkal is. Mi például sokat randizunk a férjemmel. Ha van egy-két óránk, sétálunk, fagyizunk – igen, mindenmentesfagyi is van –, ilyenkor „randalgunk”, ahogy mi szoktuk mondani.

Én hiszek ezekben a dolgokban, hogy igenis, ha akarjuk, kinyílnak bennünk olyan csodák, amikről korábban nem is tudtunk. Vannak rozsdás ajtók, de azokat csak mi tudjuk kinyitni. Na látod, most megint spirituális vagyok...

Fotók: Falus Kriszta