Szimpatika – Puskás-Dallos Bogi: „Fejlődni, tanulni kell”

Milyen kisgyerek voltál? Csendes, magának való, álmodozó vagy örökké szerepelni vágyó, a társaság közepe?

Ó, én mindig imádtam szerepelni! Talán ez azért is alakult így, mert egyke vagyok, így minden figyelem folyton rám irányult. A családi események általában úgy néztek ki, hogy szépen leültettem mindenkit, és következett Boglárka félórás produkciója, versekkel, dalokkal és talán tánccal is.

Ennek az lehetett az egyik oka, hogy a szüleimmel rengeteget jártunk színházba, már kicsi koromtól kezdve szinte minden előadáson ott voltunk a Győri Nemzetiben. Nagyon jóban voltunk ott mindenkivel, Bedi Esztertől, a súgótól még az előadások szövegkönyveit is megkaptam, amiket aztán rendre megis tanultam.

Jártam zeneiskolába is, tanultam gitározni, zongorázni, de a hangszeres tudásom mára már megkopott, a terveim közt szerepel, hogy ezt visszahozzam és fejlesszem. A zenéhez, a művészetekhez azonban mindig tudtam kapcsolódni, bár nem vagyunk művészcsalád, de a szüleim mindenre nagyon nyitottak voltak, és természetesen sportolni is ugyanígy járattak.

Nagypapám úszásoktató volt, és NB2-es kosárlabdaedző, anyukám úszást is oktatott, szóval ha az unokatesóimmal lementünk a strandra, nekünk úszóversenyeznünk kellett, míg a többi gyerek csak játszadozott. Táncoltam és teniszeztem is, ahogy a legtöbb korombéli kislány.

Mikor figyeltek fel a hangodra?

Már általános iskolás koromban elküldtek énekversenyekre, és egyszer egy Euro Popfesztivál nevű rendezvényen is részt vehettem. Akkor az énektanárunknak feltűnt, hogy ehhez a műfajhoz jók a hangi adottságaim.

Egyébként az énekórákon tanultunk modern slágereket is, ami szerintem nagyon innovatív volt, érdemes lenne ezt bevezetni a közoktatásban.

Fontos lenne, hogy az énekóra ne csak abból álljon, hogy mindenki nekiáll megírni a maradék házifeladatát, hanem tényleg énekeljenek a gyerekek, de olyan dalokat is, amik érdeklik őket, amiket hallgatnak és szeretnek.

Szóval, elindultam ezen az énekversenyen, apukám pedig videóra vette a fellépésemet — második lettem egyébként —, és feltöltötte a YouTube-ra. Ennek aztán nagy sikere lett. Így indult el a karrierem, mindössze 14 évesen. Közben elkezdtem járni a Győri Nemzeti Színház énekmesteréhez, Schwimmer Jánoshoz, ő volt az, aki éveken keresztül csiszolgatta az énektechnikámat.

Gyakran emlegeted a színházat. A színészi pálya fel sem merült benned?

Valamiért nem jött szóba, talán azért, mert annyira korán elindultam a pop irányába, hogy egyszerűen kiesett a látókörömből. Teljesen megváltozott akkor az életem, ráadásul abban az időszakban még ritkaságszámba ment, hogy valaki tizenévesen feltűnik a VIVA TV-n. Most már Azahriahtól elkezdve Manuelen át, Tóth Andiig tele vagyunk nagyon fiatal előadókkal, de külföldön is ez a tendencia.

Mi lehet ennek az oka?

Azt gondolom, hogy a közönség számára nagyon izgalmas végigkísérni egy előadóművész fejlődését, talán jobban is tudnak kapcsolódni olyan előadóhoz, akinek már nagyon fiatalon látták az első klipjét, és lám, tíz év múlva is itt van.

De azt, hogy a tehetségkutató műsorokban 14 év lett a korhatár, nem tartom egészségesnek, mert egy felnőtt, kiforrott személyiségnek is borzalmas mentális károkat tud okozni az ilyen műsorokban való részvétel, egy gyereknél pedig beláthatatlan következményekkel járhat a hirtelen jött nyilvánosság, a kommentek, a beszólások, a bulvármegjelenések.

Számomra elképesztően fontos volt az a biztos családi háttér, az a rengeteg impulzus és beszélgetés, amit otthon kaptam, biztos, hogy ez óvott meg. Bár nagyon koravén lelkű vagyok, de engem is megtaláltak azok a nehéz pillanatok, amik ennek a műfajnak a velejárói.

Nem azt mondom, hogyha 18 évesen jelenik meg az első dalom, akkor ne értek volna a pályámon csalódások, de azért egy tinit még jobban meg tudnak viselni az ilyen dolgok.

Az éneklés révén megszerzett ismertségedet arra használtad fel, hogy saját műsort indíts, az első youtuberek közt voltál, ugyanakkor nem egyszemélyes műsorokkal, hanem klasszikus értelemben vett talkshow-kkal jelentkeztél.

Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt az interjúzás és a műsorvezetés. Ha visszagondolok, nagyon sokszor játszottam olyat az éneklés mellett, hogy valakivel interjút készítek. Tehát nem arról volt szó, hogy ha már énekesnő lettem, akkor műsort is kell, hogy vezessek, engem ez a dolog mindig is vonzott.

2016-ban indítottam egy kis YouTube-műsort, aminek az volt a címe, hogy 7-kor nálam. Nagyon fura utólag belegondolni, hogy én ott valamire ösztönösen ráéreztem. Hiba volt nem folytatni, de akkor jött az X-Faktor, amiben zsűritagként debütáltam, és annyi teendőm lett, hogy nem maradt időm arra, hogy vágjam és szerkesszem a saját anyagaimat. Ma már tele van a YouTube ehhez hasonlókkal.

Végül az egyetemen médiakommunikáció szakra mentem, ott sokat tudtam kamatoztatni a gyakorlatban megszerzett tapasztalataimból.

Említetted Győrt, mennyire vagy lokálpatrióta?

Nagyon sokat jártunk kézimeccsre a szüleimmel, apukám nagy Görbicz Anita-rajongó. De be kell vallanom, hogy 16 évesen már Budapestre költöztem, és volt olyan időszak, amikor kevesebbet jártam haza. Az egyetem elvégzése után kezdtemel azt érezni, hogy nagyon vágyom vissza, nagyon vágyom arra, hogy több időt töltsek a családommal.

A Covid alatt egy fél évet laktunk ott Petivel, az egy igazán harmonikus időszak volt az életünkben, annak ellenére, hogy rettegve néztük, mi történik a közvetlen környezetünkben és a világban. A mai napig nagyon szeretünk ott lenni. Nekem Győr jelenti a családot, a nyugalom szigetét. Budapest pedig a pezsgés, a nyüzsgés, bár most, hogy már nem a belváros közepén lakunk, itt is megtaláltam a saját nyugalmamat.

Győr nem egy kisváros, mégis ekkora kontrasztot jelentett Budapesthez képest?

Igen, mivel én ott burokban nevelkedtem. Engem apukám vagy anyukám minden nap kocsival vitt suliba, és el is jöttek értem, nemigen közlekedtem egyedül. Pesten kiszakadtam ebből a burokból, az egyetemre már tömegközlekedéssel jártam, akkor derült ki számomra, hogy mennyire rosszul tájékozódom. Nem a két város között éles a kontraszt, hanem az én felnövésem folyamata volt az, ami nagy dimenzióváltást jelentett.

Hogy látod magad tíz év múlva?

Akkor leszek 35, és azt érzem, hogy az elmúlt tíz év alatt is annyi mindenben változtam, hogy addigra is sok mindenben más leszek.

Sokkal ösztönösebb voltam régen, bizonyos helyzeteknek fel sem fogtam a súlyát. Aztán, ahogy kezdtem észrevenni, hogy sok minden igenis az én felelősségem, a szavaknak ereje van, és nagyon könnyen ki lehet forgatni egy-egy mondatot, úgy sokkal megfontoltabb és talán kicsit zárkózottabb is lettem.

Szóval, nem vagyok benne biztos, hogy tíz év múlva egy olyan Dallos Bogit látok, aki teljes mértékben a színpadon éli a mindennapjait. Azt szeretném, hogy a zene, az alkotói folyamat, a dalszerzés, a szövegírás megmaradjon az életemben, de a koncerteken már más hangzásvilágot képzelek el, akusztikusabb, kevésbé elektronikus megjelenést.

Szeretnék sokat fejlődni és tanulni. A házasságunk pedig nagyon jól működik, bár még azért az elején vagyunk, de remélem, hogy bármilyen kihívás jön szembe, azzal meg tudunk majd birkózni.

Nemzetközi karrier soha nem járt a fejedben?

Amikor elkezdtem fellépni, angolul énekeltem, mert tervben volt, hogy megmutatom magam a világ előtt, és akkoriban Magyarországon is játszották a rádiók a magyar előadók angol nyelvű dalait. Viszont most már a hazai rádiók magyar előadóktól csak magyar nyelvű dalokat játszanak, szóval ha azt akarod, hogy a rádióban is szóljon a számod, akkor magyar dalt kell írni. Nyilván le lehet fordítani angolra, de azért az nem ugyanaz. De most az életemet nem is tudom elképzelni úgy, hogy csak utazgassak ide-oda, egy nemzetközi karrierépítés pedig azzal járna. Lehet, hogy nem merek elég nagyot álmodni.

Van, amiben zeneileg is együttműködtök Petivel?

Van egy titkos tervünk... Még soha nem énekeltünk duettet, de kezdjük azt érezni, hogy áll már olyan biztos alapokon a kapcsolatunk, hogy be lehet vállalni ezt is.

Közösen dolgozni, főleg művészi tevékenységet végezni, az egy nagyon nagy lépés. Mert ilyenkor azért kritizálni is kell a másikat, megmondani, hogy ugyan az ötleted tetszik, de én így csinálnám,vagy úgy csinálnám...

Szóval, nagyon sok vitaforrása lehet egy ilyen vállalkozás. De én bízom magunkban, biztos vagyok abban, hogy működni fog.

Érdekes, amit mondasz, hiszen duettet vadidegenek is szoktak énekelni, nem csak házaspárok...

Annak is megvan a nehézsége.

Fehér Balázzsal volt legutóbb egy közös dalom, de az is elég nehéz folyamat volt. Mind a ketten nagyon büszkék vagyunk a dalra, a munkára, de azért megvívtuk a harcainkat. A duett nehéz műfaj. És hogyha a szerelmeddel vagy a férjeddel alkottok duettet, annak olyan a varázsa, ami soha nem tud megvalósulni mással.

Én például képtelen lennék rá, hogy egy idegennel egy videóklipben igazi szerelmes dalt énekeljek, olyat, ami tényleg szívből jön. Nem vagyok színésznő, ezért csak azzal az emberrel tudok ilyet csinálni, akivel tényleg igazak az érzéseink. Szóval, nagyon várom, hogy végre együtt énekeljünk Petivel, és nem kizárt, hogy ez idén meg is fog valósulni.

Fotók: Falus Kriszta