Elmúlt 15 év... utószó Anya- és Apaszemmel

Nem vagyok újságíró, a véleményemet egy-egy dologról is inkább csendben, ismerős közegben osztottam meg szívesen, ehhez képest havonta 200-250 ezres példányszámú magazinban jelentek meg a gondolataim – Anyaszemmel.

Visszaolvasva az elmúlt majdnem másfél évtizedet, rengeteg emlék, filmkocka jelent meg a szemem előtt, tulajdonképpen minden, ami a családunkban éppen történt, az a mai napig olvasható a magazin hasábjain.

Gyermekszületés, gyermeknevelés, óvoda-iskola-gimnázium-egyetem, kisgyerek, nagygyerek, rokonok, esküvő, temetés, ünnepek, boldogság, veszekedés, aggódás, bizonytalanság, hivatás, nevetés, sírás, szerelem, drámák, hisztik, zene, tánc, sport, egészség, betegség, családi titkok, receptek, költözés, kutyus, vakációk, 15 karácsony és évkezdés, sok-sok meghitt pillanatkép a családunkról.

Köszönöm a gyerekeinknek, hogy nem ellenkeztek, mikor róluk írtam, legfőképp Bori lányomnak, ő az egyetlen, aki saját névvel szerepel az írásainkban, és aki kétszer is írt helyettünk, mikor összecsaptak a hullámok felettünk.

Köszönettel tartozom Apának, hogy – ahogy az életben – itt is a másik felem volt mindig.

Hálával tartozom Önöknek, kedves Olvasók, hogy naplót vezethettem ezeken a lapokon, mert így minden történet megmarad, és remélem, egyszer majd az unokáim is elolvassák. Szoktam mondani, hogy a mi családi életünk nyitott könyv, csak a Szimpatika magazint kell olvasni hozzá.

Ezzel a gondolattal búcsúzom Anyaszemmel, de tudjuk jól, hogy minden vég egy új kezdet…

Szonda Györgyi

Tisztelt Olvasók!

Anyaszemmel – Apaszemmel rovatunk elindításakor az volt a célunk, hogy a hétköznapjaink és ünnepeink leírásával vidámságot vigyünk a magazin olvasóinak életébe, illetve szerettük volna, ha egy átlagos család örömein, bánatain, konfliktusain keresztül szülőtársaink megnyugodnak, hogy nem csak náluk „nehéz az élet”.

A nagyszülők, remélem, jókat vidultak azokon az élethelyzeteken, amiken ők is átestek, illetve elmosolyodtak, és elfogadták, ha hasonlóságot találtak saját gyermekeik szülői magatartásában és az esetleges hibáikban.

Visszamenőleg elolvastam a rovatunk összes cikkét. Ez egészen pontosan 173 írás, amit nevezhetünk naplónak; benne rengeteg történettel az életünkből.

A gyermekek számát tekintve nem vagyunk átlagos család, de közben semmi különös nincs bennünk. Györgyi egy lánykával, én pedig két fiúval vágtam bele ebbe a házasságba, ezután pedig három közös gyermeket vállaltunk.

Önök pedig a két kicsi születésénél már jelen voltak az életünkben: Dávid és Réka, tizenöt és tizenkét évesek. A hat gyermekből mára négyen felnőttek, Borinak már diplomája van, a három nagyfiú egyetemre jár, Réka és Dávid pedig szaladnak kifelé a gyermekkorból.

A szülői feladatok pedig folyamatosan változnak.

Egyszer csak nem kell ringatni, cirógatni, tisztába tenni, nem kell meglökni a hintán, és egyszer csak egyedül törli az orrát. Egyre ritkábban bújik melléd az ágyba, majd egyszer csak szól: nem jövök haza, csak holnap. Szerelmes lesz, nagyon. Otthagyják, szakít, visszamegy, tanácsot kér..., de igazán csak meghallgatni tudod.

Aztán elköltözik. Kis időre, sok időre, aztán végleg. Az is megesik, hogy abbahagyja az egyetemet, ezt is elfogadod. Újrakezd egy másik szakot, támogatod.

Külföldi ösztöndíjat nyer, amire büszke vagy. Aztán összecsomagol, kiviszed a reptérre, megpuszilod, és elrepül.

Elrepült tizenöt év Önök előtt, Önökkel. Szülőként kinőttük a kisgyermekes kort, és mára két kamasszal éljük a mindennapjainkat, ami persze tartogat izgalmakat. Egy nagycsalád mindennapjairól, kisgyermekes kalandokról, bánatról, örömről stb. életünk jelenlegi szakaszában már nem tudunk írni.

Szívből remélem, hogy majd „nagypapaszemmel” kipróbálhatom egy új nézőpontból a történetmesélést!

Küttel Dávid