Szimpatika – Szulák Andrea: „Nyitott szemmel járom a világot”

A fővárosi színházak tele vannak Brecht-bemutatókkal, ti is épp a Koldusoperát próbáljátok. Mit gondolsz, a nagy csillogó musicalek helyett most a közönség is inkább ilyen jellegű zenés darabokra vágyik?

Brecht mindig aktuális, és mindig lehet aktualizálni, a közönséget pedig a zenés produkciókkal lehet becsalogatni a komolyabb üzenetű darabokra is. A színház, a repertoár mindig reflektál az adott korszak hangulatára, Brechtnél pedig mindig jelen van a szociális érzékenység, a nyomorral, a háborúval való szembenállás, és ennek sajnos most is van aktualitása.

Ugyanakkor ez egy vidám előadás lesz, mert amikor a saját nyomorunkon tudunk mulatni, az nagyon felszabadító tud lenni. Persze ennek a műnek is komoly üzenete van, de a zene, a humor, az irónia és az önirónia feloldozást hoz a nehéz pillanatokból.

A nagyszabású, Broadway-musicalekben érzed otthon magad, vagy az ilyen füstös, karcos, törtfényű darabok fognak meg inkább?

Nehéz kérdés, azt gondolom, hogy azokat a Broadway-darabokat, amik az alkatomhoz és a hangi adottságaimhoz passzolnak – talán egy-két kivétellel –,már mind eljátszottam. Sosem vágyódtam szerepek után, nincsenek szerepálmaim, én a játékot szeretem, amikor avatott kezű rendezők valami olyat álmodnak a színpadra, amiben én egy nagyon jól működő, olajozott csavar tudok lenni.

Hogy ez komoly, tragikus, vidám vagy zenés, voltaképpen mindegy. Nem az individuum az, ami ilyenkor bennem munkálkodik, hanem a játékos ember, aki szeret csapatban lenni.

Énekesként nagyon sokszorvagyok egyedül a színpadon, ezek amolyan „one-woman show-k”, és talán ezért is van, hogy iszonyatosan üdítő és inspiráló, amikor csapatban lehet valamit alkotni. Ez ajándék.

Ha már szóba hoztad a show-t, azért voltak neked rendkívül sikeres one-woman show-id a tévében, akár az Activity vagy a Szulák-show. Ez nem hiányzik?

Nem.

Pedig nagyon sok médiaszemélyiség talált magának új műsorformákat az interneten, akár videó, akár podcast formában, hiszen a beszélgetős műsorok – az olyanok is, amiket te csináltál – kiszorultak a tévéből.

Olyan emberek lépnek át ezekre a felületekre, akikben van valamiféle önfelmutatási kényszer. Én ezt gazdagon kiélem a színházban és egyéb pódiumszínpadokon, mint aktív előadóművész szinte 0-24-ben jelen vagyok.

Nincsenek lekötetlen vegyértékeim és nincsenek olyan kiéletlen közlendőim, amik azért kiáltanak, hogy legyen saját podcastem vagy valamiféle műsorom az interneten. Ez nekem nem hiányzik, és az általad említett tévéműsorokban is inkább a csapatjátékot szerettem, azt a fajta közösségi munkát, amitől a műsor végül sikeressé tudott válni.

Azt mondtad, nincsenek szerepálmaid, de az sem fordulhat elő, hogy a Broadwayn vagy a világ egy másik szegletében látsz egy izgalmas zenés darabot, és azt mondod, hogy ezt meg kéne csinálni itthon is, mert azt érzed, lubickolnál benne?

Az a baj, hogy én már annyi mindent láttam és csináltam is, hogy tisztában vagyok a létrehozás nehézségeivel, tehát hiába szeretném eljátszani, mondjuk, a Sunset Boulevard-ból a nagy dívát, ezt iszonyatosan nehéz lenne létrehozni. Én nem vagyok sem rendező, sem producer.

Azt gondolom, hogy most, hogy már elmúltam 25 éves – néhány perccel –, pontos énképpel rendelkezem.Tudom, mi az, amit meg tudok csinálni, mi az,amit meg merek, és mi az, amit meg szabad. Mert ez sem mindegy.

És ezt nem mindig tudja egy előadóművész eldönteni, és akkor jönnek a szerepálmok, amik aztán szépen elmennek az ember mellett. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy még mindig vannak olyan rendezők és színházigazgatók, akik találnak bennem kiaknázatlan vagy felfedezésre váró területeket, mint például most itt, a József Attila Színházban.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy még lehetek Kocsma Jenny, de ezek szerint még akár Júliát is játszhatom...

Beszéltünk a tévézésről, és azért a tévének van az a tulajdonsága, hogy megőriz dolgokat. Ha most Kocsma Jennyt nem veszik fel, akkor ugyanúgy elvész, ahogy a korábbi Koldusopera-előadások, Gombaszögi Ellával vagy Törőcsik Marival. Tudom, a színészek mindig elmondják, hogy ez a pillanat művészete, hogy csak itt, csak most, csak önöknek, de azért szörnyű, hogy nem láthatjuk már a legendás előadásokat, a színészóriások alakításait...

De miért szörnyű? Én úgy vagyok vele, hogy a dolgokat csinálni szeretem.Például – alkatom ellenére – főzni jobban szeretek, mint enni. Persze enni is jó, de a főzés olyan álmodozás, kreativitás, tervezgetés, ízlelgetés, meg persze próbálkozás, ami nem kárpótol semmiért. A végeredmény meg eltűnik pár perc alatt.

Csak olyan ember menjen el színésznek vagy előadóművésznek, aki tisztában van azzal, hogy a mi totemoszlopunk nem marad meg örökre, hanem elporlad, eltűnik. Hamarosan eljön az a generáció, amely csak lexikonok fellapozásával tudja beazonosítani, hogy ki volt Törőcsik Mari. Illúzió azt képzelni – és illúzió arra rágyúrni –, hogy majd emlékezni fognak rám 20-30-40 év múlva. Ha igen, az csodálatos... De nem azért csinálom. Azért csinálom, mert nagyon élvezem, mert ad egy fizikai, lelki, idegrendszeri töltetet, feldob, inspirál, gondolkodtat – és addig sem a más dolgával foglalkozom.

Azt tapasztalom, hogy mostanában az internetnek meg a közösségi médiának köszönhetően nem a magunk dolgával foglalkozunk, hanem a másokéval. És én ebből szeretnék kimaradni.

Képzőművészeti példával élve a mozgókép mégiscsak szobrot állít a színésznek, míg a színház csak mandala.

Igen, de gyönyörű mandala! Olyan, amit érdemes egy életen át színezgetni – és sokan nem is teszik le egykönnyen a ceruzát. Vannak körülöttem olyan csodálatos idős művészek, akik számomra példaértékűen őrzikmeg saját magukat, de hogy az utókorban ki milyen emléket hagy, azt nem lehet kikalkulálni.

Talán nem is érdemes, nem az a lényeg. Az én küldetéstudatom abban merül ki, hogy minden egyes előadást úgy kell megélnem, átélnem, átadnom,hogy lehet, a nézőtéren lesz egy olyan fiatal, aki az én hatásomra választja majd magának ezt a hivatást. És akkor már megérte.

Szóval, én inkább az edukáció felé tolnám a saját jelentőségemet, ha van ilyen. De alapvetően egy önző dög vagyok, és csak az élvezetért csinálom.

Tanulsz a fiatal kollégáktól?

Túlzás lenne azt állítani, hogy tanulok, de megpróbálok lépést tartani. Nem kezelem ufóként az utánam következő generációkat,és imádom, amikor vannak átjárások, amikor bevonnak a saját életükbe, és kitüntető, amikor megkérdezik, hogy szerintem hogyan lehetne bizonyos dolgokat megoldani.

A fiataloktól is és az idősektől is merek tanulni. Nyitott szemmel járom a világot, igyekszem így konzerválni magam, nem a külsőségekkel – persze azzal is –, de csak mértékletesen. Gondolati szinten próbálom megtalálni a helyem ebben a fura mátrixban. És ha sikerül, akkor az jó érzés.

Nyilván nehéz lehet egy nagylány édesanyjaként megszoknod, hogy egyszerre csak egy felnőttel laksz egy fedél alatt.

Baromi jó érzés, hogy most már felnőtt,és nekünk simán mennek az átmenetek. Tudod, mi lesz nagyon nehéz? Elengedni. Tudomásul venni azt, hogy ez már nem az a régi szimbiózis, hanem egyre lazábbak a kötelékek.

Még időnként igyekszem belekapaszkodni egy-egy szálba, de tudom, hogy el kell engednem, hogy ne szívjam el előle a levegőt – ez nehéz és nagyon fájdalmas. De segíteni akarom abban, hogy önálló életet éljen, megálljon a saját lábán, el tudja tartani magát, tőlem függetlenül magabiztos entitás lehessen.

Ez nagy feladat, és hát rettenetes sok szorongás, félelem van bennem. Alapvetően amúgyis egy tigris anya vagyok, tehát bárkinek a torkát elharapom, ha csak csúnyán néz a gyerekemre.De szerintem ez tök normális, én is ezt örököltem, ezt tudom továbbadni.

Őt érdekli valamennyire az előadó-művészet?

Úgy szoktunk fogalmazni, hogy ő a normális a családban. Nagyon nyitott ember, és nem zárkózott el bizonyos kísérletezések elől kisebb korában sem, de most már egészen más irányba érdeklődik. Nem tiltottam és nem is támogattam, látja a szakmám árnyoldalait, látja a napfényes részét is, de hogy ebből mit szintetizál, az az ő döntése. Én csak az a váll vagyok, amire oda lehet borulni, ha gáz van.

Fontos, hogy soha ne legyenek tabuk közöttünk.

Viccesen beszéltél a külsőd konzerválásról, de neked előadóművészként is muszáj esténként ragyognod. Mi a titkod? Torna, diéta vagy...?

Az, hogy elkezdtem szeretni saját magamat, mindennel együtt,úgy, ahogy vagyok. És ettől nincsenek is bennem ilyen becsípődések, hogy nem eszem, nem iszom. Mindent megengedek magamnak, de nagyon mértékletesen.

Járok mozogni, de nem viszem túlzásba. Nagyon szeretek enni, de fele annyit eszem, mint néhány évvel ezelőtt. Nagyon szeretem a finom borokat, de van úgy, hogy hetekig, hónapokig nem iszom alkoholt. Néha szeretek elszívni egy szál cigarettát a kollégákkal egy jó kávézás, beszélgetés közben, de nem vagyok dohányos.

Minden kell, de a mértéket nagyon meg tudom fogni. Korábban megtapasztaltam, hogyha elengedem a lovacskákat, akkor tripla annyi időbe kerül a normál kerékvágásba visszaállítani az életemet.

Most már fegyelmezett vagyok, de hedonista. Egy fegyelmezett hedonista.

Fotók: Bulla Bea