Rákóczi Ferenc: „Számtalan momentum volt, ami örökké belém égett.”

2022. 08. 27.
Hegedűszó szűrődik ki a Zeneakadémia patinás épületéből, miközben ebédre gyülekezik a Liszt Ferenc téri közönség. A Korhely étterem, a Rákóczi Ferenc által alapított vendéglőhely, vonzza a klasszikus magyar ízekre vágyakozó közönséget. A nyári melegben az árnyékos teraszon beszélgettünk a magyar kereskedelmi rádiózás egyik régi motorosával.

Miért vágtál bele a vendéglátásba?

Egy átmulatott éjszaka után egy papírszalvétán született meg az üzleti terv. Nyolc éve nyitottunk, aztán jött a Covid, és a két év zárvatartás. A munkatársaimat igyekeztem megtartani, fantasztikus a csapat, de persze megértettem, ha valaki más munka után nézett, ugyanakkor biztosítottam számukra egy alapvető honoráriumot. Furcsa világ van most, nem kedvez a vendéglátásnak, meg a kultúrának sem.Infláció, háború. Ha spórolni kell, akkor a színház, a koncert és az étterem az, amit el tudsz engedni, mert otthon megcsinálod a paprikáskrumplit, és nem vágysz többre.

Az, hogy az étterem egyik neve (alcíme) Daloda, a Zeneakadémia hatásának köszönhető? Még a logótok is a brémai muzsikusokra utal.

Ez igaz, de ott nem volt szarvasmarha, csak szamár. Éneklős helynek indult, sőt a mai napig van élő zene.Az volt a koncepció,hogy a fröccsöktől felvidámodott vendégek is csatlakoznak a billentyűsünkhöz és nagy közös éneklés lesz. Végül is nem így alakult, de a zongoraszó mindenkit elcsábít...

Én nagyon jó vendég vagyok, ha van rá alkalom, szeretek hatalmas társasággal mulatozni hajnalig, deén a vendéglátáshoz igazából nem értek. Volt egy haverom, akinek a kocsmájában zenéltünk, még a Danubius rádiós csapatból verbuválódott bandával. Az ott dolgozó üzletvezető srác ötlete volt, hogy csináljunk egy saját helyet. Mondtam neki, hogy ez egy szakma, nem egy szakkör, de egyszer annyira reggel lett – ha érted, mire gondolok –,hogyegyszercsakmegszületett egy szalvétán az üzleti terv.

De őszinte leszek, ez a hely nem miattam működik. Persze van, aki eljön egyszer kíváncsiságból, mert szereti a Ferit, a rádióműsorunkat, de voltaképpen nem ez dominál. Hanem a magyar törzsközönség. És ezért iszonyúan hálásak vagyunk. Persze már turisták is akadnak, de minket nem ez tartott meg, hanem azok, akik egyszer eljöttek ide, tetszett nekik a hely és finomat ettek.

Magyar éttermet csináltam, mert nem értek máshoz... Imádom az olaszokat, a kultúrát, a konyhát, nyilván meg tudnám csinálni, de hiányozna belőle a lényeg. Mert tudod, szerintem attól válik a törzshelyeddé egy étterem, hogy ott egy csomó régi íz visszaköszön, például a nagyanyád húslevese, amit mindenki másképp csinál, de azt megérzed, hogy benne van-e az anyag, hogy azt sok órán keresztül gyöngyözve főzték, vagy csak beledobtak két kockát a forró vízbe, és elnevezték húslevesnek – vagy bármi, amitől egy kicsit otthon érzed magad. Én ebben hiszek.És otthon is... mi minden este leülünk együtt vacsorázni, és mindegy, hogy vajaskenyeret eszünk vagy valami mást, de nincs közben telefonnyomkodás, tévézés, csak beszélgetünk, mindenki elmondja a magáét. Olyan ez, mint egy kis ünnep...

De visszatérve a Zeneakadémiára, néhányszor még Kobayashi Ken-Ichiro is nálunk vacsorázott. Az üzletvezetőm, Simon úr szúrta ki, annak ellenére, hogy maszkban volt.

Hiába világhírű karmester, Magyarországon ez a név már csak a mi nemzedékünknek mondmég valamit, kevesen emlékeznek rá, hogy volt egyszer régen egy karmesterverseny, egy televíziós tehetségkutató, aminek ő volt a nyertese... Te teljesen abbahagytad a zenélést?

Őszinte leszek, meguntam. Pozanistaként indultam, a békéscsabai úttörő és ifjúsági zenekarbanóriási Rákóczi(!)-indulókat fújtunk, meg amiket akkor kellett, úttörő- és mozgalmi dalokat. De aztán jött a gitár, mert hát pozannal elég nehéz volt csajozni... sőt esélytelen volt...

Aztána Danubius rádiónál összejött egy zenekarnyi ember, öten megcsináltuk a bandát, roadshowkon léptünk fel,hatalmas siker volt, szétszedtek bennünket annak ellenére, hogy bitang rossz volt a zenekar. A sikereken felbuzdulva persze nekiálltunk turnézni, vidéki haknik, sok utazás, kisbuszból ki-be. De ebbe is bele lehet fáradni. Úgyhogy ez már a múlté.

A gyerekeid tanulnak zenét?

Igen, volt fuvola meg gitár, de ez most szünetel egy kicsit. De talán majd pár év múlva újra előkerülnek a hangszerek. Most a sport a meghatározó, számomra ez mindig nagyon fontos volt, és azzal, hogy vidékre költöztünk, a gyerekek számára is megnyíltak a lehetőségek.

Korábban a 13. kerületben laktunk, és az, hogy elmegyünk biciklizni, úgy nézett ki, hogy én a négy bringát lerángattam a negyedik emeletről, lekötöztem, fölmentem a családért, kocsiba ültünk és kimentünk valahova, ahol tekerni lehetett.

Aztán pár éve májusban felvetettem a családnak, hogy mi lenne, ha a nyári időszakra egy hónapra keresnénk valami vízparti helyet. A feleségem született nagyvárosi, de gyerekkorában sokat nyaralt a Velencei-tónál, így erre a helyre esett a választás.

Na, ennek a hónapnak októberben lett vége. Aztán végleg letelepedtünk Velencén. Én bevállaltam a bejárkálást, 4:30-kor kelek, 5:10 körül ülök be a kocsiba, de ilyenkor semmi forgalom sincs, úgyhogy igazából könnyebb így, mintha át kellene autóznom a városon.

Attól, hogy vidékre költöztünk, teljesen megváltozott az életünk, ha az időjárás engedi, a gyerekek biciklivel járnak suliba, ráadásul van a közelünkben egy wakeboard pálya, azt nagyon szeretik. De a nyarat is sporttal töltjük, Tarvisio és Grado között van egy csodálatos biciklis út, egy régi vasútvonalat alakítottak át a kerékpáros forgalom számára. Napi 50 km-t tervezünk megtenni, csodálatos ott a táj, viaduktokon, alagutakon vezet az út. Tavaly a Passau-Bécs útvonalat tettük meg, de mivel akkor még Covid volt, béreltünk egy lakóautót –jobb volt, mint egy ötcsillagos szálloda. Mi a gyerekekkel tekertünk, a feleségem pedig előre ment és a kempingben várt ránk.

Ha már korábban említetted a Rákóczi-indulót, muszáj megkérdeznem – bár nyilván nem én vagyok az első –, hogy van-e kapcsolódás a történelmi családhoz?

Nem, semmi igazi közünk nincs hozzájuk, csak pár száz éve divat volt fölvenni a földesurad nevét, nyilván az őseim is ezt tették, akik mezőgazdálkodásból éltek. Édesapám a Gyulai Húskombinát felvásárlójaként tengette életét, sokszor kísértem el szolgálati útra, gyerekként tök izgalmas, hogy kimész kb. 1000 tehén közé.

A gasztronómiában és a rádióban-tévében minden kreativitásodat ki tudod élni?Nem hiányzik valami, nincs olyanod, mint a színészeknél a szerepálom?

Amit akartam, azt megcsináltam a műsoraimban. Az internetes főzősműsorokkal pedig az a bajom, hogy letesznek egy kamerát a konyhapult elé, meg még van mondjuk egy operatőr és ennyi. Olyat lenne kedvem csinálni,amit a tragikus sorsú Anthony Bourdainék, akik megkeresték a világ legjobb kajáit, megnézték a legjobb ételeket, abban volt mondanivaló.Vagy említsük meg Borbás Marcsit,az ő országjáró műsora nagyon izgalmasan, igényesen volt leforgatva.

Persze van ez a Youtube-os világ is, ami kihívás egy csomó olyan embernek, akik soha nem tudnának egy kereskedelmi tévébe bekerülni, de ott kiélhetik magukat. Ugyanakkor egy rettenetes útvesztő az egész. Olyan mennyiségű tartalom van fönt, hogy abban nagyon könnyű elveszni, jót csinálni technikailag és tartalmilag is nagyon nehéz. Hogy harmincadjára odaállsz és rántotthúst csinálsz...? Ha olyan a személyiséged, akkor talán az elviszi a műsort, de nagyon újat nem lehet kitalálni.

Hány olyan pillanatod volt élő adásban, amit soha nem fogsz elfelejteni? Kettő, három?

Sokkal több. Nagyon rosszul állnék az életemben, ha csak ennyi lenne. Számtalan momentum volt, ami örökké belém égett. Amikor például a hallgatók adtak össze egy konténerházra valót annak a kétgyermekes majosházi családnak, akiknek leégett a háza. Aztán volt az a kisfiú, aki sajnos már nincs velünk, de mindent tudott rólunk, minden adásunkat meghallgatta, beteg volt, de mi, amíg lehetett, ott voltunk vele. De mi csináltuk meg először a rádiózás történetében Magyarországon, hogy Balázs egy kétfedelű gép szárnyán ült, én egy leszedett ajtajú helikopterből vezettem műsort, Jani pedig egy motoros sárkányrepülőről jelentkezett be.

Egy ember életében nagyon sok jónak és rossznak kell történnie, a mi életünk csak azért érdekesebb, mert az mások előtt zajlik, de persze valószínűleg izgalmasabb is a melónk, mint egy átlagemberé.

 

Fotók: Falus Kriszta

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!