Szimpatika – A karácsony – Apaszemmel

Ki kell jelentenem: az általunk leírtakat az élet írja, a családomon belüli végtelen harmónia igaz, a teret, az időt és a neveket nyilván toljuk, mert rokonainkat, barátainkat nem állíthatjuk ki a nyilvánosság elé, hiszen ezt a „naplóírást" ketten vállaltuk.

Nekünk is időbe, és nem kevés tanulásba telt, amíg kialakítottuk az életünket. A hétköznapok békés rendszere nagyrészt Györgyi érdeme, a külvilág mérhetetlen „zajainak" kiszorítása viszont javarészt miattam történt. Távolabbi ismerőseink számára elképzelhetetlen a munkám, azt sem tudják, hogy mivel foglalkozom, a gyermekeink számát pedig felfoghatatlannak, vagy inkább egy izgi filmnek tartják.

A munkám elviselhetetlen tempóját, mennyiségét kizárólag magamnak köszönhetem. A munkámnak viszont nagymértékben köszönhetem azon világ megismerését, melytől – ameddig csak lehet – távol tartanám az általam nevelt gyermekeket.

Miért pont most írom mindezt, Karácsonykor? Mert ebben az időszakban tetőzik az az elviselhetetlen „szemét", amitől én már év közben is megőrülök. Apa, kérek még egy legót! – ezen túlteszem magam, hiszen én engedtem meg a gyereknek, hogy megnézze a két reklám között leadott mesefilmet. Persze, meg kell minden egyes alkalommal beszélni a gyerekkel, hogy minden pénzbe kerül, és ne legyünk telhetetlenek, és... A nagyoknál már a szociális érzék kialakulóban van, hiszen legutóbb a kolontári gyerekeknek volt játékgyűjtés az iskolában, amire mindegyik gyerekünk lelkesen találta ki, mivel is segíthetnek. Bevallom, meghatódtam, amikor Rozi és Bence lejöttek az emeletről az általuk ajándékozásra szánt kis játékaikkal.

A Karácsony amúgy is kitűnő alkalom arra, hogy rendet rakjunk kívül-belül egyaránt. A minket rendszeresen olvasók már tudják, hogy nálunk minden gyermek zenél (leszámítva Dávidot, akik még csak 2 múlt). A családi zenélés pedig nem annyira örökletes, mint inkább egy kisgyermekkorból jövő szép emlék. Feleségem az első gyermek megszületése óta minden este énekel altatót. Minden CD-nél többet ér, ha az édesanya hangján kapja valaki a nap utolsó „muzsikáját". Na jó, anyukámnak (remélem, nem veszi sértésnek) semmi hangja nem volt, és most sincsen, de ő a kezdetektől szerette hallgatni a mi zenénket, apu öccse révén pedig a családi ünnepeken mindig előkerült egy gitár vagy egy harmonika, ami nekem egész kicsi koromtól meghatározó élmény volt.

Az Ádventi időszakban a legszebb a várakozás, akár „csak" egy új gyermekre, akár a családi együttlétre, vagy arra a biciklistáskára, amit Bence annyira szeretne.

A karácsonyi ünnepnapok legnagyobb ajándéka mégis mindezek beteljesülése, az a nyugalom, amikor lelkiismeret-furdalás nélkül kikapcsolok minden infokommunikációs eszközt, és csak a családommal vagyok!