Ullmann Mónika: „Nagyon szeretek bohóckodni”

Láttalak egy filmben... persze nagyon sok filmben láttalak, láttunk, hiszen azok közé a művészek közé tartozol, akikkel együtt nőttünk fel. Az Égigérő fű vagy a Szeleburdi család, olyan generációkon átívelő alkotás, amelyeken a mai napig nem fogott az idő.

De a rövidfilm, amely a közelmúltban jelent meg, Szabó Szonja Együtt című alkotása más műfaj, egy óvóhelyen játszódik, ahol a légiriadó alatt a föld alatt rekedtek egyszerre csak énekelni kezdenek egy ukrán népdalt. A film nagyon finoman és érzékenyen reagált a szomszédban zajló borzalmas eseményekre, a színészek és a stáb részéről ez egy gesztus volt, kiállás az agresszió ellen. Miért érezted úgy, hogy ott a helyed a szereplők között?

Engem lesokkolt a február 24-én kitört háború, és őszintén szólva azóta sem tértem magamhoz. Úgy éreztem, hogy ha bárhogyan tudok segíteni, vagy ki tudom fejezni a tiltakozásomat, akkor ott a helyem. Hogy történhet ez meg, 2022-ben, itt, Európa közepén? Sajnos szerények az eszközeim, de része akartam lenni annak a páratlan összefogásnak, amiről az egész ország tanúbizonyságot tett.

Kollégáid mesélik, hogy szociálisan mennyire érzékeny vagy, korábban is részt vettél hasonló megmozdulásokon, pl. ételt osztottál a rászorulóknak. Más celebritások ezt azonnal a média tudomására hozzák, te viszont úgy végzed ezt a munkát, mint egy átlagember.

Nem érzem úgy, hogy azonnal ki kell posztolnom, ha valami hasznos és jó dologban veszek részt, én annál zárkózottabb vagyok. Nem azért csinálom, hogy repüljenek a szivecskék, hanem azért, mert egyszerűen azt érzem, hogy kell. Eddig nem is nagyon voltak nyilvánosak a társadalmi megmozdulásaim, de most március 15-én léptem egy szintet, kiálltam egy ügy mellett, mert azt éreztem, hogy ott a helyem. Különös érzés volt, de nem bántam meg. Úgy gondoltam, hogy már megtehetem, most már nekem is szabad ezt, hiszen a gyerekem felnőtt, nem kell róla gondoskodnom, ezzel nem árthatok neki. Vannak szabad energiáim, hát akkor miért ne segítsek másoknak? Ha ilyesmit vállal az ember, az mindig nagyon értékes tapasztalat.

És ezt felhasználod a munkád során?

Lehetséges. De nem tudatosan. Pl. az Éjjeli menedékhelyben, ha egy tüdőbeteg nőt játszom, nem gondolok arra, hogy hogyan köhögött a hajléktalan asszony az ételosztáskor. De szeretem figyelni az embereket, meglesni a mimikájukat, a gesztusaikat. Elmerengek a pénztáros arcán, és a buszvezetőket is szoktam nézegetni... Figyelem a járókelőket az utcán, és megpróbálom kitalálni, mi lehet a foglalkozásuk.
De amikor egy szereppel foglalkozom, akkor inkább a magam és az eljátszandó figura hasonlóságait szoktam vizsgálni. Muszáj erre koncentrálni, mert ez az első lépés afelé, hogy én legyek a szerep mögött, és ne egy írott alak. Furcsa játék ez. Először megkeresem a karakter reakcióinak okát, megnézem, mikor döntött úgy, ahogy én is tettem volna, amikor pedig másként döntött, mint ahogy én döntenék, ott próbálom megtalálni az ő igazságát, azt, hogy mi motiválta abban, hogy így vagy úgy cselekedjen.

Milyen szerepekben érzed magad jól?

Nagyon szeretek bohóckodni. Szeretem a vicces szerepeket. De csak azokat, amikben van egy kis keserűség is. Ami olyan síros-nevetős, édes-bús.

Most, hogy szóba hoztad a bohócokat, eszembe jutott, hogy januárban beszélgettünk Kárász Eszterrel, aki többek közt bohócdoktor, de hozzád hasonlóan már gyerekként filmekben játszott. Ő mesélte, hogy kamaszlányként megkeserítette az életét az ismertség. Te hogy voltál ezzel?

Nekem ez sosem volt teher, ma nem lennék színész, ha teher lett volna. A filmezés pont abban a korban talált meg, amikor a gyerekek belemerülnek a szerepjátékokba. Az én helyzetem annyiból volt más, hogy nem a szomszéd kisfiúval játszottam, hanem valódi színészekkel. Egy valószínűtlenül izgalmas játszóteret kaptam, igazi játszópajtásokkal és ennek minden velejárójával: rám adták a szép ruhákat, felöltöztettek, megfésültek... Kislányként ez nagyon jó volt. Olyan volt minden forgatás, mint egy varázskastély. Ráadásul akkoriban még lassabban ment a filmezés, nem volt ez az őrületes tempó, mindenre volt idő. Régen egy forgatás kb. három hónapig tartott. Ma egy sorozatban napi 17 hasznos percet kell gyártanunk, tehát az egy nap alatt leforgatott anyagokból 17 perc megvágott anyag kell, hogy készüljön, ami rettentően sok... De ezt is lehet élvezni, én ebben is megtalálom az örömömet, persze nem mondom, hogy mindig, mert amikor reggel 4-kor fel kell kelni, és a hősugárzó mellett didergünk jelmezben a jelenetre várva, akkor azért átfut az ember agyán, hogy biztos, hogy ezt akarta-e – volt olyan, hogy azért nem tudtunk felvételt csinálni, mert annyira fáztunk, hogy remegett a szánk. De például a Keresztanyut nagyon élvezem, mert nagyon jó emberekkel dolgozom együtt.

Kamaszláynként sohasem cikiztek, bántottak, akár a hátad mögött?

Az az igazság, hogy amikor már nem akartam csinálni a gyerekeszínészesdit, akkor már nem is csináltam. Bekerültem a Balettintézetbe, ahol a filmes múltam erény volt, mivel az ott tanuló gyerekek azért mentek oda, mert rivaldafényre vágytak. Tudat alatt, vagy talán tudatosan azért is választottam az intézetet, mert onnan nem engedtek el szerepelni, és erre mindig lehetett hivatkozni. Korábban úgy volt, hogy hetekre eltűntem az iskolából, mert forgattam, és aztán valahogy behoztam a lemaradást. Emlékszem, az intézetis évek alatt komoly felkéréseket utasítottam vissza. – Sajnos nem mehetek, mert a Balettintézetbe járok – mondtam nevetve a telefonba.

A tánchoz való vonzódásod otthonról jött?

A nagymamám táncpedagógus volt, ő is elvégezte a Balettintézetet, de sosem lett táncos, rögtön tanítani kezdett. A Wesselényi 41-ben volt egy balettiskolája, nagyon sok színész járt oda, meg filmekben is dolgozott, sokat koreografált. Nála kezdtem el táncot tanulni, de egy idő után azt éreztem, hogy heti három alkalom nem elég. Ezért felvételiztem a Balettintézetbe.

Az tényleg olyan kemény, ahogy meséik?

Igen, nagyon. De imádtam! Napi 10 óra ottlét, 5 óra tréning és 5 óra tanulás. Mi még akkor a régi helyen, az Operával szemben voltunk...

Vanis egy olyan mondás, hogy 4 évig tart, amíg átmész azon a bizonyos zebrán, az Andrássy úton... Tehát, hogy a Balettintézetisből az Operaház táncosa leszel.

Tényleg? Ez jó... Mi az Erkel színházban voltunk gyakorlaton, én néptánc tagozatra jártam... Az érdekelt. Elsősorban a cigány kultúra, a cigány néptánc.

Ez honnan jött?

Nem tudom. A mai napig nagyon szeretem ezt a kultúrkört. Meg a többit is. Nagyon fontos tisztában lenni e a kulturális gyökerekkel, például ha Erdélyben járok, tudom, hogy melyik vidékre milyen tánc, milyen népviselet a jellemző. De nem tudom, miért kezdett ez érdekelni, talán azért, mert ügyes a kezem, a mai napig kézműveskedem.

Tényleg? Miket csinálsz?

Hááát... kerámiázom... Van otthon egy kis műhelyem, kemencém. De még nem tudom, végül mit fogok ezzel kezdeni, vannak terveim, de ez még a jövő zenéje.

Fitt vagy és sportos, sokat mozogsz?

Ha van valami restanciám magammal szemben... na jó, sok van, de ez az egyik. Az a szerencsém, hogy a testem emlékszik... arra, hogy egyszer volt egy Balettintézet. Azzal áltatom magam, hogy jógázom. Ami abból áll, hogy kigördítem a jógaszőnyeget és ráfekszik a kutyám... és valahogy itt elakadunk. Nyilván kéne mozogni valamit rendszeresen, de még nem jutottam el odáig.

Nagyon fiatalon lettél anyuka... A te szakmádban nem jellemző, hogy korán vállalnak gyereket a nők. Ez mennyire volt tudatos döntés?

22 évesen nagyon vágytam egy gyerekre. Az identitásomhoz valahogy hozzátartozik a gondoskodás. A gyerek rendszert hozott az életembe, lehet, hogy különben kicsit szét is csúsztam volna.

És akkor teljesen ott is hagytad a színházat?

Nem! Dolgoztam, mint egy igásló...

De pl. egy főpróbahetet hogy lehetett egy kisgyerek mellett végigcsinálni?

Segítséggel. De tulajdonképpen minden megoldható. Egy olyan színháznál voltam akkoriban, ahol azt, hogy anyuka vagyok, elfogadták, tolerálták. És segítettek.

Játszottatok együtt valaha a fiaddal?

Koltay Robi filmjében, a Világszámban, amikor Dávid 5 éves volt. Minden gyerek szeretne filmben szerepelni, de én nem erőltettem ezt. Viszont Robi – megkerülve engem – közölte Dáviddal, hogy játszani fog a filmjében, Dávid meg nagyon büszke volt és örült, úgyhogy már nem tudtam mit csinálni. Mostanában pedig A tanárban játszottunk anya-fiát, mást nem. De szerintem nincs is rá szükség.

Bánod, hogy ezt a szakmát választotta?

Hát az elején nem örültem neki... De ő most boldog, és ez fontos nekem. Ebből tudom, hogy valamit jól csináltam. Szereti a munkáját, zenél, műsort vezet, forgat, több lábon áll, és ami nagyon fontos: néha megáll és ad magának időt, hogy feldolgozza azt, ami vele történt. Csak azt mondom neki, hogy mindent örömből kell csinálnia. Az a fontos.

Azt szokták mondani, hogy ha fiatal az anyuka vagy az apuka, akkor szinte baráti a viszony a szülő és a gyerek között. Ez nálatok mennyire volt igaz?

Ez nagyon durván így volt. Ugyanakkor én mindig megpróbáltam határozott döntéseket képviselni a gyerekem előtt, még akkor is, ha bizonytalan voltam bizonyos dolgokban. Csak az volt fontos, hogy ő érezze, hogy én ott vagyok, akár egy bástya. Na, de ez mára megfordult! Ő már egy kész személyiség, és pedig egy kicsit elengedtem magam, belazultam. Van úgy, hogy ő mondja meg, merre és meddig. Útbaigazít. Bizonyos dolgokat ő lát jobban – nagyon gyorsan változik a világ, és ő sok mindennel jobban képben van, mint én. Nem hiszem, hogy a bölcsességünket az határozza meg, hogy mennyit éltünk.

A mai fiatalok egyébként bámulatosak, és én nagyon fontosnak tartom, hogy arrafele menjünk, amerre ők szimatolnak... mert arra van az előre. A mi generációnkra sok minden rárakódott, óvatoskodunk, mert egyszer már megégettük magunkat. Ők pedig még szabadok, és nekünk muszáj az ő energiáikat hasznosítanunk. Többet fognak ebben a világban élni, mint mi, és akkor legyen olyan ez a világ, amilyennek ők szeretnék.

Fotók: Falus Kriszta

Ajánlataink

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!