Valódi társak a mindennapokban: a vakvezető kutyák

A fennmaradt források szerint már az ókori Rómában is voltak olyan ebek, akiket a vakok segítésére használtak, de számtalan XVI. és XIX. századi irodalmi alkotásban is találhatunk utalást erre. Az első világháborút követően a veterán katonák társai lettek a segítőkutyák, akkoriban elsősorban németjuhászok töltötték be ezt a pozíciót, és szerepük nagymértékben felértékelődött. Angliában 1934-ben jött létre az első vakvezető kutyákat kiképző intézmény, de hazánkban csak 1978 óta működik a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) Vakvezetőkutya Kiképző-központja. A több évtizedes fennállásuk alatt már több mint 800 kutyát képeztek itt ki, és természetesen azóta csatlakoztak hozzájuk az alapítványok is, pl. a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola, ahol 2006 óta szintén foglalkoznak kiképzéssel, illetve a megfelelő egyedek kiválasztásában is aktívan részt vesznek.

A kutyák személyisége is meghatározza, hogy mely egyedek lesznek alkalmasak erre a munkára, az azonban biztos, hogy bizonyos fajták nagyobb sikerrel alkalmazhatók. Ezen fajták közé tartozik a labrador, a golden retriever és a németjuhász.

A segítőkutyákat többféle módon is igyekeznek megjelölni, hogy a környezet számára is egyértelművé váljon, hogy nem egyszerű házikedvencekről van szó. Ennek több szempontból is nagy jelentősége van: pl. a munkaidejük alatt tilos elterelni a figyelmüket jutalomfalattal, kérdés nélkül soha nem szabad őket megsimogatni, és persze jóval több helyre szükséges bemenniük, mint más kutyáknak, tehát adott esetben egy élelmiszerboltba is bekísérhetik a gazdájukat. Legfontosabb megkülönböztető jelzésük a piros hám, amelyen akár szövegesen is feltüntetik, hogy vakvezető kutyákról van szó.

Ezek az ebek valóban az élet számtalan területén képesek segíteni gazdájukat, de elsősorban a közlekedést könnyíthetik meg azáltal, hogy számtalan kellemetlen és veszélyes szituációt előznek meg. Képesek egyenletes tempóban vezetni gazdájukat, ismerik a járdaszegélyt, a közlekedési eszközöket, az útakadályokat, az ajtókat, illetve azokat a parancsszavakat is, amelyekkel a megfelelő módon képesek irányítani gazdájukat a célja felé. Ugyanakkor fontos megérteni, hogy nem ismerhetik a KRESZ-t, a jelzőlámpákat, ahogy pl. arról sem tudnak tájékoztatást adni gazdájuknak, hogy hányas villamosra szállnak fel éppen. Tehát ismeretlen helyen a gazdának érdemes előre tájékozódnia, hiszen az állatok ezekben a kérdésekben nem tudnak segíteni.

Kiképzésük során megtanulják, hogy milyen esetekben szükséges jelezniük a gazdának, pl. ha egy akadály van az úton, ezt a megfelelő módon és időben gazdájuk tudomására kell hozniuk. Ezek általában testtartáshoz, mancsmozdulathoz, illetve hanghatáshoz kapcsolódó jelzések.
Természetesen a közös élet csak akkor működik gördülékenyen, ha a gazda is részt vesz egy képzésen, melynek során megtanulja az egyezményes jeleket, illetve saját kutyája jelzéseit is. Éppen ezért amikor egy vakvezető kutya végleges gazdája mellé kerül, egy hosszabb folyamat során szokják meg egymást.

A megfelelő példányok kiválasztása már egészen fiatal kölyökkorban megkezdődik, ezt követően pedig egy évig ideiglenes gazdákhoz kerülnek a kölykök. Ők felelnek azért, hogy a kiskutya idegrendszere megfelelően fejlődjön, minél több tapasztalatot gyűjtsön, tehát a későbbiekben se féljen, például autóba ülni stb. Ebben az időszakban még kiderülhet olyasmi, ami az adott egyedet alkalmatlanná teszi a vakvezetésre, de többnyire már a kölyökkori kiválasztás is sikeres.

Egy év után megkezdődik a kiskutya vakvezető kiképzése, amikor profi szakemberek tanítják meg mindenre, amire a későbbiekben szüksége lesz. A sikeres vizsgázást követően végső gazdájához kerül, akivel közösen is levizsgáznak.

Fegyelmezett állatok, ugyanakkor rendkívül kedves és szerethető lények, tehát egyben a lélekápolás nagymesterei is. Figyeljünk rájuk is, hiszen nagymértékben hozzájárulnak a vakok és gyengénlátók társadalomba való visszailleszkedéséhez, illetve ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessenek.