Szimpatika – Tavaszi szél

A bejáratig szinte futott, csak úgy lebegett utána a szép fehér kabát, mint egy palást. Belépve megtorpant, alaposan körülnézett, de hiába forgatta körbe a fejét többször is, meg kellett állapítania, hogy elsőként érkezett, ami jó is volt, meg rossz is. Igen, mert jobban örült volna, ha tapsvihar és éljenzés fogadja, nem ez a szomorú, üres csend. Valami olyasmi, hogy Mártika, Mártika, de jó, hogy újra köztünk vagy, de jó, hogy máris meggyógyultál, nagyon hiányoztál ám nekünk!

Márta néni levette a kabátját, és elegánsan félbehajtva a székre helyezte, aztán a kalapját is leemelte, hogy a kabát tetejére tegye. Egy gyors mozdulattal megsimítgatta búzaszőke frizuráját, piros kistáskájából elővette a rúzsát és a kompaktját, és megigazgatta, amit meg kellett. Így most jó lesz, gondolta, és leült a kabátja melletti székre.

Percek teltek el. Mártika odasettenkedett az üvegajtóhoz, mintha csak megnyújtóztatná a tagjait, és alaposan körbelesett. Senki. Visszaült a kabátja mellé, és keresztbe tette harisnyás lábát. Aztán inkább mégse tette, mert mostanában kicsit vacakolt a térde. De legalább ez is eszébe jutott, most majd megemlíti a főorvos úrnak, hátha javasol rá valamit. Csoda, hogy ebben a bolond tavaszi szélben kiújul az ember reumája? Hol esik, hol süt a nap, hol meg vonyít a szél, hogy meg kell bolondulni. Még jó, hogy van az ember lányának retikülje, a retiküljében kis tükre meg fésűje…

– Mártika! – zengett fel egy ismerős hang, és öröm csillogott benne.
– Na, a Shüleky! – mondta flegmán Mártika. És egy laza mozdulattal keresztbe dobta a lábát.
– Kezét csókolom, hát hogy van? Rossz volt ám a mentőben látni!
– Hol van az már! – mondta Mártika, és sejtelmesen a távoli plafonra meredt. Ezt az álmosan felfele pislákoló nézést még a Karádytól leste el.

De nem utálatoskodhatott tovább Shüleky tanár úrral, mert a következő percben egyszerre öten is bevágódtak a rendelőbe. Köztük, persze, Jóska bácsi, aki egy cseppet sem csodálkozott, mert mindent tudott Márta néni állapotáról. Végre elhangzott a várva várt mondat több szólamban, hogy Mártika, de jó, hogy itt vagy, és meggyógyultál, satöbbi, satöbbi. Mikor Mártika elmesélte, hogy a szívének szerencsére semmi baja nem volt, csak az idegei borzolódtak össze kissé a frontoktól, amiatt volt a szívkalapálás, a rosszullét meg a zihálás, amit baljós szédülés kísért, na meg az émelygés és csuklás is, nem pedig a szívinfarktustól, amit a derék doktor urak gyanítottak a testi jelek alapján – tegyük hozzá, abszolúte jogosan, hiszen ezek a tünetek általában a szívszélhűdés közismert tünetei –, mindenki megnyugodott. És csend lett. Mígnem valaki fel nem sóhajtott, hogy ó, ez a szörnyű időjárás egyre több bajt csinál az embernek.

Na, erre visszatért a szó a váróterembe, mert ha valamiről, hát az időről mindenki tud valami szörnyűségeset nyilatkozni. Hogy például télen milyen hideg van, nyáron meg milyen meleg van, tavasz meg már nincs is, csak télből nyár, épp úgy, ahogy ősszel van, ami szintén nincs, csak nyárból tél. És ha ez nem lenne elég, akkor ott az a sok jégeső meg nyári zápor, meg tavaszi szél. Borzalom.

Mártika az indulatoktól habzó társalgás közben lopva Shüleky tanár úrra nézett, pontosabban legalább hétszer ránézett a tíz perc alatt, fülecskéje pedig nem is hallott más férfihangot, csak azt a szép, öblös mélyet, valamint bölcset és intelligenset, amilyet még soha, és a tizenkét szál hófehér rózsára gondolt, amit a kórházból való hazaérkezése másnapján hozott egy futár, és aminek a levélkéjére az volt írva, BOLDOG VAGYOK, HOGY MEGGYÓGYULT, MÁRTIKA, KIS KEZÉT CSÓKOLJA DR. SHÜLEKY.

Már csak azt kellene kitalálni valahogy, mi legyen szegény Jóskával, aki azóta is bevásárol, még a piacra is elmegy, sőt a szemetet is leviszi, a postára is beszalad, ha Mártika megkéri rá. Tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ, bizony, de a Jóska szívével vajon mi lesz, ha megtudja, merre reppent ez a Mártika?