Szimpatika – Hogy indiánok lehettünk

May Feri bácsi szemrebbenés nélkül állította, hogy ő May Károly unokája. Ez azért is volt teljesen hihető, mert tőle kölcsönöztük a Winnetoukat, Az inka örökségét meg A fekete táltost. Feri bácsi volt a könyvtáros. Szakállas, nagydarab ember volt, és nem vetette meg a tüzes vizet. Általában péntek délutánra jött el az az állapot, hogy híres nagyapjának vadnyugati kalandjait idézte fel nekünk. Ültünk a piros-fekete műbőr puffokon a nejlonhuzatú, keménybe kötött kötetek és apró fiókokban sorakozó könyvtárjegyek között, és hallgattuk a végtelen prérin megesett kalandokat prémvadászokról, dakotákról, apacsokról, grizzlymedvékről és a Nagy Tavakról.

De nem csak mi rajongtunk a vadnyugatért: a telepen mindenki tolldíszt készített galamb- és varjútollból, de volt, akinek egy-egy színes vadkacsatoll is megvillant a fején. Könnyű, gumitalpú mokaszinjaink alatt surrant a forró beton, és a húsklopfolóból lett tomahawkjaink mindig készen álltak arra, hogy elrettentsék a gaz sápadtarcúakat.

De vajon mi volt az a hullám, ami időről-időre átcsapott Európán, és az észak-amerikai őslakosokat valami olyan – ma úgy mondanánk, szuperhősi, régen azt mondták, héroszi – magasságokba emelte, hogy mindenki indián akart lenni? Miért érzett késztetést May Károly, azaz Karl May, hogy az 1800-as évek végén indiánregényeket írjon annak ellenére, hogy sosem járt a vadnyugaton? Miért fogytak a trafikban a fröccsöntött játékkatonákat rejtő csomagok közül leginkább azok, ahol indiánok és cowboyok lapultak az összetűzőgépezett nejlonzacskókban? Miért olvastam éjfél után is a paplan alatt zseblámpával az Ezüst-tó kincsét és miért akartam úgy siklani az uszodában, mint az apacs törzsfőnök? És miért szegezett (és szegez ma is) a képernyő elé, amikor a Dinári-hegységben, az akkori Jugoszláviában egymás mellett léptet fakó musztángján Gojko Mitić és Pierre Brice – azaz Winnetou és harcostársa, Old Shatterhand?

Nem tudom, ahogy azt is a mai napig kutatják a társadalomtudósok, hogy a ’60-as években miért vonult ki egy csapat felnőtt indiánozni a Bakonyba Cseh Tamás vezetésével. Nyilván a szabadságvágy, a valóságtól való elszakadás motiválta őket, bár az is igaz, hogy a törzs azóta sem tért le a vadászösvényről, a körülményekhez képest teljes etnográfiai hitelességgel élik az észak-amerikai őslakosok életét, a nyelvükön szólnak, éneklik a dalaikat – mind a mai napig.

De hát mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Nem sokkal több, mint May Feri vagy May Károly bácsinak. Persze tudjuk, hogy a magyarok és az indiánok közös ősöktől származnak, hiszen Ázsiából indultunk mindannyian, igaz ki Keletre, ki Nyugatra – de ezen túl, ha összehasonlítjuk kultúráinkat, pont annyi közös pontot találunk, mintha bármilyen más kultúrával keresnénk párhuzamot.

Viszont abban, hogy a rézbőrűek világa, a vasútépítők kalandjai és az egész bölényekkel, tolldíszekkel, aranyásókkal és wigwamokkal telitűzdelt mese az európai szellemiség elidegeníthetetlen részévé vált, jócskán benne van a kezünk.
Volt ugyanis a vadnyugatnak egy magyar hőse, aki May Károllyal ellentétben valóban bejárta a prérit, élt az indiánok között, expedíciót vezetett az akkor még sápadtarcú által nem járta vidékekre, hihetetlen növény- és állattani, valamint néprajzi gyűjtést végzett – ezek az anyagok alapozták meg a Nemzeti Múzeum tengerentúli gyűjteményét. Ez az ember, akinek az élete valóban filmre kívánkozik, a ’48-as szabadságharc egyik hőse, Xantus János volt. Egy német Karl May-kutató, Franz Remmel a ’70-es évek végén állt elő azzal az elmélettel, hogy May Xantus jegyzeteit, leveleit használta fel – annak írásbeli engedélyével – a vadnyugat valósághű leírásához. Sőt Remmel azt állítja, hogy a német író Xantusról mintázta Winnetou fehér barátját, Old Shatterhandet. Annyi bizonyos, hogy Xantus és a rézbőrűek kölcsönös szimpátiával viseltettek egymás iránt, amikor az indiánok megtudták, hogy az utazó azért érkezett a nagy vízen túlról, mert el kellett hagynia hazáját. Békepipát nyújtottak neki, mondván: „Téged is, mint minket, kikergettek országodból, testvérünk vagy!”

Xantus átlátta, hogy a civilizáció fejlődése elkerülhetetlenül áldozatokat szed, és azt is felismerte, hogy egy összetett, sokrétű kultúra és vele együtt népcsoportok tűnnek el a prérit átszelő gőzösök kerekei alatt. Ezért is gyűjtötte mániákusan az indiánok tárgyait, jegyezte le dalaikat, rajzolta meg elöljáróikat, hogy megőrződjön valami ebből a csodálatos, archaikus világból.

Amerikában keveseket érdekelt a bennszülöttek pusztulása, de Európa érzékenyen reagált, és ez nem utolsósorban Xantusnak – és persze May Károlynak – köszönhető. Az indiánkultusz az európai mindennapok részévé vált, ráadásul teljesen más formában, mint ahogy az a tengerentúlon fennmaradt.
És ha mindez nem lenne elég ahhoz, hogy elhiggyük, a mi Xantus Jánosunk volt Old Shatterhand, elevenítsük fel a regényhősről őrzött emlékeinket. A könyv úgy indul, hogy Henry, a fegyverkovács egy különleges, soklövetű karabélyt adományoz az akkor még csak „Zöldfülűnek” titulált Shatterhandnek. Nos, létezik egy Henry karabély John Xantus felirattal, amely nem szériagyártmány, hanem egy különleges prototípus...

Aki nem hiszi, győződjön meg róla személyesen. A győri Xantus János Múzeumban nyitvatartási időn belül bármikor megtekinthető.