Ki is az első?

2022. 02. 01.
Márta néni aprókat lépett, hogy el ne csússzon a jeges betonon, de így is időben odaért a rendelő elé. Szeretett elsőként érkezni, ki tudja, mennyit kell várni, ha bemegy előtte egy beteg. Mert a betegek már csak olyanok, hogy örülnek, ha végre kibeszélhetik a nyavalyájukat, itt fáj, ott fáj, nézze csak meg, doktor úr.

A betegek otthon is egész nap nyafognak meg panaszkodnak, némelyik még jajgat is, de ott joggal mondják nekik, hogy jaj mama, hagyd már abba, ha fáj, akkor menj, mutasd meg az orvosnak. Így aztán megy a szegény beteg a rendelőbe, lehuppan a doktorral szembe a székre, és csak mondja, mondja, mondja…

– Én már itt voltam! – szakította meg Mártika gondolatait egy nyers, karcos női hang, még mielőtt benyomta volna a rendelő ajtaját.

Mártika óvatosan megfordult, mert a sok tél megtanította már, hogy a hirtelen mozdulatoktól hamar kicsúszik az ember alól a talaj. De amikor meglátta az illetőt, aki állítólag előbb itt volt, mint ő, mégis majdnem a földre huppant. Egy ki tudja, hány éves nő volt, arany tincsei hosszan göndörödtek fehér műszőr bundája mentén, a fején egy nagy rózsaszín kötött sapka volt, a szemén fekete napszemüveg, az arcán pedig egy szintén fekete maszk. Mártika még sose látta ezt a némbert, igaz, most se, de abban biztos volt, hogy ilyen rikicsáré sárga hajjal nem találkozott még errefelé. Mártika nem volt tudatában, de nagyon is irritálta őt mindenféle szép, hullámos és szőke haj, mivel hogy az övé sosem volt se hosszú, se hullámos, se szőke, hanem gyér és töredezett, mostanra ráadásul ősz is. Nem is tudta megmagyarázni magának, hogy miért, de nőtt és nőtt benne az indulat, így aztán csak annyit felelt:

– Na és aztán. Tény, hogy ez nem volt túl udvarias felelet, de különösebben bántó sem, így a szöszi hölgy nem állhatta meg válasz nélkül.

– Ha előbb itt voltam, akkor én vagyok az első. Nem kell tolakodni. Ennyi.

Mártika érezte, hogy a gomolygó, vörösödő köd, ami az imént megindult benne, egyre feljebb és feljebb dagad, és mindjárt leveri a sapkáját. – Én tolakszom? Én? – sipította.

A nyuszibundás hölgy nem tudta befogni. Pedig erre már tényleg felesleges volt válaszolni.

– Hát nem is én.

Na, de ez olyan válasz volt, amihez nem lehetett mit hozzá tenni. Márta néni jobbnak látta, ha kicsit odébb sétál, aztán vissza, és rá se néz arra az említésre sem méltó hajas babára. De hiába sétált, egyre csak dagadt benne az indulat. Már vagy húsz perce tartott a hidegháború, fagypont alatt volt a levegő, még jó, hogy volt az emberen maszk, így nem fagyott le az orra. Márta néni azon gondolkodott, vajon miért nem mehetnek be a váróterembe, hisz a hideg azért mégiscsak hideg, és a nagyon hideg még a járványnál is hidegebb.

Ekkor megérkezett Jóska bácsi, akit a kis barna kötött sapkájáról lehetett beazonosítani, ami télen-nyáron rajta volt.

– Kis kezüket csókolom – mondta, mert mi tagadás, neki azért volt stílusa.

– Én már elsőnek itt voltam! – sipította az aranyhajú nyuszi.

– Üdvözlöm, Jóska. – mondta különösen ügyelve az udvariasságra Márta néni.

– Csókolom! Miért ilyen dühös a szemecskéje? – kérdezte Márta nénit.

Márta néni nem válaszolt, csak gyilkos pillantást lőtt a nyúl felé. Na, de a férfiak már csak olyanok, hogy nemigen értik az ilyen célzatos testbeszédet, így megint megkérdezte.

– Miért olyan rosszkedvű, Mártika?

Na, ezt már a nyuszi sem hagyhatta annyiban, ezért ő felelt.

– Azért, mert az asszonyság majd megpukkad, amiért előbb ideértem, mint ő.

– Hogy mi? Asszonyság? – rikoltott Márta néni. – Hogy mer nekem ilyeneket mondani?

– Miért ne mernék? Mert mi lesz? Megharap? Vagy rám uszítja a tacskóját? – nevetett a hölgy.

– Na most már elég! Én ezt nem vagyok hajlandó hallgatni! Hallotta, Jóska? Magára mondta, hogy tacskó!

– Rám? – csodálkozott Jóska bácsi. Sose gondolta volna magáról, hogy hasonlít egy tacskóra. Az aranyhajú hölgy egyre hangosabban nevetett.

– Persze, hogy magára, Jóska! – kiabálta Mártika.

– Én? Tacskó? – vicsorgott Jóska bácsi, és komolyan aggódni kezdett a vérnyomása miatt. De a nagy hangzavarra kitárult a rendelő ajtaja. Lilla nővér nézett ki hatalmas, csodálkozó szemmel.

– Hát maguk? Miért nem jöttek be? Meg lehet fagyni idekint! A rendelés pedig negyven perce elkezdődött.

– Na tessék! – kiabálta Márta néni. – Ez a nő mondta, hogy kint kell várni! Én meg majd meg fagytam!

– Én nem mondtam ilyet! – felelte a nyuszis hölgy. – Agyérszűkülete is van az asszonyságnak? – az utolsókat csak nagyon halkan mondta.

– Hogy mi? – ordított Mártika. – Mit merészelt mondani? Hallották, miket mond ez nekem?

De nem hallották. Szépen bementek a jó meleg és fényes váróterembe. Olyan tisztaság volt és rend, hogy képtelenség volt folytatni a veszekedést. Elsőnek a nyuszis hölgy ment be a dokihoz, de ki is jött egy recepttel a kezében egy percen belül. Aztán Mártika. Aztán Jóska bácsi. És folytatódott a délután, ahogy mindig szokott, szépen, békésen.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!