Kárász Eszter: „Sok falat kellett ledöntenem magamban”

Kárász Eszter különleges ember: egy ország szeme előtt lett gyerekszínészből előadóművész, zenész, bohócdoktor, Edit Piaf dalainak interpretálója, számos gyereklemez és felnőtteknek szóló kiadvány fűződik a nevéhez. De ki is ő valójában?

Játsszuk azt, hogy be kell mutatnom téged egy neves külföldi impresszáriónak, mi az, amit elmondhatok rólad?

Egész életemben nagyon sokat dolgoztam azon, hogy nehéz legyen engem bemutatni. Amikor megkérdezik egy riport kapcsán, hogy mit írjanak ki a nevem alá, mert hát nem fér el oda annyi minden, akkor mindig elégedetten mosolygok... Régi meggyőződésem, hogy minden emberben van valami egyedi, valami, amit csak ő tud elmondani másoknak. Ezért az nem annyira érdekel, amit más is elmondhat – vannak nálam sokkal, de sokkal jobb énekesek, sokkal jobb zenészek, talán jobb bohócdoktorok is.

De az az esszencia, ami az én élettapasztalataimból, útjaimból, szakmáimból áll, az csak én vagyok. Engem már egy jó ideje csak az foglalkoztat, hogy én, Kárász Eszter mit tudok mondani az embereknek, mi olyat tudok adni, amit más nem. Az Eszter-lánc mesezenekarral például nagyon sokat jártunk hátrányos helyzetű gyerekekhez zenélni. Olyan falvakba jutottunk el, ahol tél derekán mezítláb jöttek a koncertre a gyerekek, szakadt le róluk a kabát, nem volt ajtó a házakon, de olyan odaadással hallgattak minket, olyan szeretettel, figyelemmel és együtt lenni akarással fogadtak, ami elképesztő élmény volt. Már régóta gondolkoztam azon, hogy hogyan tudnám a művészetet eljuttatni olyan helyekre, ahol az egyébként nincs jelen. Nem vagyok gazdag, nem tudok sok pénzt adományozni, csak néha-néha ruhákat meg ezt-azt, de amikor ott vagyunk és zenélünk, akkor azok a gyerekek valami olyat kapnak, ami az ő életükből teljesen hiányzik. Hiszem azt, hogy ez egy picit távolabbra is mutat, többet jelent, mint az az egy óra, amit mi ott töltünk a zenekarral, amíg megmutogatom nekik a hangszereket, amíg együtt énekelünk... Mert talán elültet bennük egy felismerést, egy olyan útnak a lehetőségét, amiről addig nem is tudtak, és talán ez az élmény segíthet abban, hogy egyszer elinduljanak és kitörjenek onnan. A zene otthonossága az, amit mindig szeretnék továbbadni a gyerekeknek, hogy érezzék, ez nem valami távoli, különleges, megközelíthetetlen dolog, hanem valami, ami tényleg az életünk része, és ami segíthet a nehéz pillanatokban.

A szociális érzékenységedet otthonról hoztad, volt erre családi minta?

Édesanyám, Kárász Ilona egyedül nevelt, zenetanár volt, ebben a közegben nőttem föl, a zeneiskolákban írtam a matekleckémtől kezdve mindent. Fuvolát tanított, és máig, hogyha fuvolaszót hallok, valami mély otthonosságot élek meg. A szociális érzékenység nem tudom, honnan jön, biztosan tőle is, de azt hiszem, hogy az élet és a sors is közrejátszott, talán az égiek terelgettek engem erre. Mivel gyerekszínész voltam, középiskola után megpróbáltam a Színművészeti Főiskolát, nem is volt B-tervem, mert ha az ember 6 éves kora óta színpadokon, filmek díszletei közt meg a rádióban tölti a mindennapjait, akkor biztos benne, hogy ez lesz az élete – és ez általában így is szokott lenni. Ehhez képest nekem nem sikerült a felvételi, a második rostán elküldtek, aztán még egyszer megpróbáltam, de akkor se jött össze... Ez hatalmas törés volt, nem volt semmi ötletem, hogy mit kezdjek az életemmel... Bementem egy könyvtárba, fölcsaptam egy felvételi tájékoztatót nagyon földúltan, nagyon mérgesen, nagyon makacsan – és azt mondtam, hogy ahol ki fog nyílni, oda fogok felvételizni. A Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézetét dobta elém a könyv, aminek a nevét is nehéz volt végigolvasni, és fogalmam sem volt róla, hogy mit takarhat. De aztán megnéztem a leírást, és megvilágosodtam. Tudtam, hogy ez az, ami nekem való.

Nagyon egyszerűen el lehet mondani, hogy mi a Pető módszer lényege?

Konduktív pedagógia. Tehát a konduktor – akire, ha bemutatkozik, vagy azt hiszik, hogy karmester, vagy azt, hogy kalauz – rávezeti a mozgássérült gyerekeket arra, hogy megtalálják a saját útjukat egy-egy mozgás létrehozása során. Különbözik a gyógytornától, ahol magán a mozdulaton van a hangsúly. Itt mindig össze van kötve a mozgás a mindennapi élettel, tehát azért tanulja meg a gyerek kinyújtani a lábát, mert a napirend következő pontja az, hogy föl kell állni, és oda kell menni a mosdóhoz. Ez is mind-mind része a pedagógiának.

Szóval a Színművészeti helyett itt kötöttél ki...

Nagyon hálás vagyok azóta is az életnek, hogy ide terelt, mert hát a gyerekszínészet egy nagyon kifelé élő, nagyon a külsőre, meg az emberek véleményére koncentráló állapot, itt pedig el kellett indulni befelé. Végre kénytelen voltam saját magamban is elmélyülni. Minden nap megéltem, ahogy ezek a gyerekek egy egyszerű mozdulatért – hogy mondjuk kinyújtsák a kezüket egy pohár kakaóért – heteket, hónapokat küzdenek. Én egy nagyon értékes, de azért nagyon hullámzó művészi élet után töltöttem el négy évet egy olyan főiskolán, ahol tényleg az élet mélységeivel találkoztam. És ez akkor nekem nagyon kellett.

Ha jól emlékszem vissza a Kölyökidőben megformált karakteredre, akkor egy nagyon édes, nagyon szép, de ugyanakkor gonoszkodó, bajkeverő kislányt alakítottál. Ez azért is lehetett nehéz, mert a kortársaid nyilván azonosítottak a szerepeddel.

Két kamasz lányom van, kicsit most újraélem ezt az időszakot, ilyenkor keresi az ember önmagát, a határait, egyáltalán, hogy ő kicsoda a világban, és ha ez meg van spékelve azzal, hogy a világ számára rossz fej vagy, akkor az nem sokat segít az önértékelésed kialakításában. Engem e miatt a szerep miatt többször megállítottak az utcán azzal, hogy milyen gonosz vagyok... Akkoriban versenyszerűen lovagoltam, és egyszer egy barátnőm elmesélte, hogy miközben nézte, ahogy a pályán ügetek, a mellette ülő két lány végig azon drukkolt, hogy essek le és törjem ki a lábam. Hiába mondta mindig a Kölyökidő rendezője, hogy ez azt jelenti, hogy nagyon jól és tehetségesen játszom a negatív szerepet, ez nem nyugtatott meg, és nem tett jót az önbizalmamnak sem. Maga az ismertség sem tesz jót egy kamaszgyereknek, sőt, talán senkinek... Én most is nagyon vigyázok, hogy ne legyek híresebb, mint amennyire az kezelhető. Azt a részét nagyon szeretem, mikor egy gyerek megismer a színpadról, odarohan, megölel vagy egy felnőtt koncert után a szavaival visszasugározza azt a szeretetet, amit én próbálok a színpadról adni. De én itt ezzel meg is állnék, ennél sokkal nagyobb celeb nem szeretnék lenni sohasem. Amint az ismertségtől fontosabb lesz az én, mint az, amit a művészeten át adni akarunk, elvész valami nagyon fontos. De kicsit elkanyarodtam. Szóval azt hiszem, nagyon jót tett a Pető Intézet, az, hogy ott az élet valódi problémáival találkoztam, és olyan kitartást és akaratot tanultam a mozgássérült felnőttektől és gyerekektől, ami azóta is hihetetlen erőt ad. Az egész életemet végigkíséri az adni és segíteni akarás és az olyan közegekben való létezés, ahol az emberek általában nem érzik jól magukat. Bohócdoktorként húsz éve járok gyerekkórházakba, és hát azért ott is sok mindent lát az ember... Én olyan helyekre szeretek bemenni, ahonnan mások kijönni szeretnek.

Hogy kezdődött a bohócdoktorság?

Már dolgoztam konduktorként Amerikában, Franciaországban, de itt Magyarországon is. És közben néha játszottam színházban, reggel a gyerekek lába között kúsztam-másztam, este pedig csillogtam a színpadon. Kettészakított élet volt ez, és nagyon kerestem az utat, ahol ez a kettő összeér. Aztán találkoztam egy barátnőmmel, aki elmesélte, hogy most jön a Piros Orr Bohócdoktorok felvételijéről... Elkezdett róla mesélni, és nekem az olyan volt, mint amikor az ember hazatalál... rájöttem, hogy ezt keresem évek óta. Hihetetlennek tűnt, hogy létezik egy olyan szakma, ahol az előadóművészi és az egészségügyi énem is hasznos lehet. Azt hiszem, van bennem egy nagy változtatni akarás, aminek mindig keresem a módját. De ez – például egy párkapcsolatban – nem feltétlenül pozitív dolog. Hogy az ember meg akarja változtatni a másikat... Én mindig próbáltam keresni azokat a helyzeteket, ahol a képességeim jófelé tudnak hatni, nem rombolnak, hanem építenek. Bennem van egy sokság, a barátaim szerint inkább rengetegség, ami bizonyos helyzetekben negatívum, de ha kiállok a színpadra, akkor többszáz gyereket el tudok kapni egy pillanat alatt, és velem jönnek abba a mesevilágba, ahova vezetem őket... És ha bemegyek egy kórterembe, akkor is működik a dolog, bohócdoktorként félelmeket és szorongásokat tudunk örömmé változtatni.

Honnan van az erőd? A kórteremből kilépve hogyan tudsz elmenni a saját gyerekeidért az iskolába vagy az óvodába, mondjuk azok után, hogy egy gyógyíthatatlan beteg kisgyereket látogattál meg?

Soha nem a beteg gyerekkel beszélek, hanem a beteg gyerekben lakó egészséges gyereket szólítom meg, a játékra vágyó, a nevetni vágyó önfeledt gyereket. És még egy hospice helyzetben is, az utolsó napokban is ott van egy önfeledt, igazi gyerek a betegség mögött és hogyha meg tudom őt szólítani és játékba hívni, akkor végzem jól a munkámat. Ha azt a szegény gyereket látnám, akinek meg vannak számlálva a napjai, akkor nem tudnék segíteni. Persze ez nem azt jelenti, hogy minket nem érnek traumák. Rendszeresen konzultálunk az Alapítvány pszichológusával, hogy jól bírjuk.

Soha nem borultál ki?

Dehogyisnem. Van egy kis fonott karkötő a polcomon, 19 évvel ezelőtt kaptam egy kislánytól, aki rákos volt, szép lassan elvesztette a szeme világát – aztán szép lassan elvesztettük őt is. Még nagyon friss bohócdoktor voltam, hetente találkoztunk, és bár ilyenkor az ember igyekszik nem kötődni, ha hetente találkozol valakivel, akkor ez szinte lehetetlen... a végén, amikor már egyáltalán nem látott, mindig letapogatta az arcomat, meg a piros orromat... Nagyon fontos volt neki az, hogy én zenélek, néha rátette a fejét a hangszeremre, és együtt pengettük. És hát ő volt az első. Az első, aki már nincs ott... amikor benyitsz a szobába. Ezt nagyon nehezen emésztettem meg, nem is tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni, vagy hogy lehet ezen túllépni, de azóta ez a karkötő jelenti nekem a kapaszkodót. Az utolsó percig egy olyan mesevilágba tudtunk elkalandozni azzal a kislánnyal, ahol mind a ketten reptettük egymást... ezek a pillanatok megmaradtak bennem, és biztos vagyok benne, hogy beragyogták az ő utolsó napjait is... és végül is ez a lényeg. Azt nem tudom, hogy ő most hol van, de azt igen, hogy amikor ott voltunk ketten a szobában, akkor abban a fél órában valami csoda történt.

Sokat beszélgetünk gyerekekről, de van egy felnőtteknek szóló éned is. Mikor érintett meg Edit Piaf? Illetve érintettnek lenni az egy dolog, de Piafot énekelni, az egészen más lehet...

Ez két külön pillanat volt. Még gyerek voltam, amikor megszerettem a dalait, valahogy elkapott, valahogy éreztem, hogy közöm van hozzá. Egész kamaszkoromban énekelgettem a Milordot meg a Padamot, de csak baráti körben vagy versmondó táborokban, gitárral a tábortűznél, de soha nem akartam Piafot „elénekelni”. Minek, hisz ott az eredeti. Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy egy színházi fesztivál zárógálájára kért fel egy barátom, és ragaszkodott hozzá, hogy Piafot énekeljek. Én győzködtem, hogy nem tudom úgy, mint Piaf, de erre ő kimondta a varázsmondatot: ne azt mutassam meg, hogy Piaf hogy csinálta, mert utánozni fölösleges, hanem azt, hogy nekem miért ilyen fontosak a dalai. Tulajdonképpen ennek hatására született meg a Padam című sanzonestem, ami most már több évtizede megy kisebb megszakításokkal, nemcsak Magyarországon, de járjuk vele a világot is. Megunhatatlan, és éneklés közben még mindig valami újabb rétegét fedezem föl a dalainak. Azt hiszem, hogy ő hozta meg a bátorságot ahhoz, hogy most már merek saját dalokat írni... Korábban mindig elbújtam mások dalai mögé. Tavaly, pont a Covid alatt született meg az Esztett nevű formációm, amelyben már a saját dalaimat, a saját szövegeimet, illetve a szerzőtárs, Bata István segítségével a saját gondolataimat tudom megfogalmazni. Én mindig hosszú úton jutok el addig, amíg el merem hinni, hogy képes vagyok valamire vagy megtehetek valamit. Ez így volt az első gyerekdalommal is. Egy zenész anyuka és egy zeneszerző apuka lányaként sok falat kellett ledöntenem magamban.

A zeneszerző apuka... ő az ismert és ünnepelt Szokolay Sándor volt, de ha jól tudom, ti nemigen találkoztatok.

Mi nem éltünk együtt, édesanyám egyedül nevelt. De nagyon büszke vagyok rá, hogy az ő tehetségét hordozom, és szeretem a műveit... Jó nehezek, de nekem nagyon izgalmas volt fölfedezgetni őket... és a zenéjén át értettem meg azt a tüzet is, ami bennem él. És azóta tanulom, hogy ezzel a tűzzel melegíteni tudjak és ne égetni. Azt hiszem, a tehetségnek is van felelőssége... Nagyon fontos, hogy az ember jól használja azt, ami megadatott.

Ajánlataink

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!