Szimpatika – Nem udvarlás – zaklatás!

A hallgatás azonban támogatja a jelenséget, tulajdonképpen a női jogokat csorbítjuk vele. Az utcai zaklatásnak nincs nemzetközi definíciója, a Stop Street Harassment (a témával foglalkozó nemzetközi civil szervezet) úgy határozza meg, mint olyan nyilvános helyen történő nemkívánatos megjegyzések, gesztusok és cselekedetek, amik az egyén beleegyezése nélkül történnek, és a nemük miatt irányulnak rájuk. A szervezet szerint az utcai zaklatás magába foglalja a nemkívánatos fütyülést, bámulást, a szexuális tartalmú megjegyzéseket és követeléseket, a követést, fogdosást, nyilvános maszturbálást és a nemi erőszakot is. A felsoroltak között nyilván más-más a súlyossági fok, de az ártalmatlanabbnak tűnő megjegyzések is könnyen átfordulhatnak valós veszélybe.

Erre gyakran érkezik válaszul a szándék és reakció teljes félreértelmezése, miszerint ez csak dicséret, bók, sőt örülnöm kellene, hogy az emberekből kivált valamilyen véleményt a testem. Ez igazából nem nekem szól, hanem rólam szól: a nőről, akit meg lehet nézni, fogdosni, pedig nem vagyok árucikk.

Akik hozzám szóltak, legtöbbször nem erőltették meg magukat: a testemet méregető rám köszönéstől kezdve a „de szép vagy”-ig jutottak, néha cifrázva füttyögéssel, ciccegéssel, csókdobálásokkal. Félreértés ne essék, nem egy kreatív költészeti versenyre vágyom, a csendkirályt sírom vissza. Előfordult, hogy a buszon fényes nappal a mögöttem ülő fickó átnyúlt az ülések között és fogdosni kezdett, vagy hogy az aluljáróból haladtam felfelé, és a combom közé nyúlt egy férfi. Volt olyan is, hogy a napi rutinomon változtattam, másik útvonalat használtam csak azért, mert tudtam, hogy egy bizonyos helyen megjegyzéseket tesznek rám és követnek. Amellett, hogy traumatizál, az utcai zaklatás következményeihez tartozik a közterekhez való egyenlőtlen hozzáférés is. A jó hír, hogy Magyarországon elindult egy igazán hiánypótló kezdeményezés, a Hazakísérő Telefon Alapítvány, akiket fel lehet hívni, ha félnénk egyedül hazafelé.

A nők kénytelenek különböző megküzdési és túlélési stratégiákat kialakítani. „Figyelj a környezetedre, légy résen, kerüld a szemkontaktust, ne figyelj rá, ülj arrébb, menj át az út másik oldalára, ne menj egyedül és ne menj este, ne használj fülhallgatót, a telefon legyen a zsebedben, a kezed a zsebedben.”

Megtanultam, hogy sebezhető vagyok. Tudom, mert édesanyám és nagymamám figyelmeztetett – és bár megrémisztettek, de ezért nem lehet őket hibáztatni –, és tudom, mert én magam is megtapasztaltam a félelmet.

Nekünk nőknek meg kell tanulnunk generációról generációra, hogy ez így nem normális. Meg kell változtatni az egymásnak átadott tippeket és trükköket, nem alkalmazkodni, hanem megtanulni védekezni és ellenállni.

Sokszor ilyenkor nem is azon háborodtam fel, ami történt velem, hanem amiatt éreztem elégedetlenséget, szomorúságot, ahogy reagáltam a zaklatásra akkor és ott. Rengeteg érzés kering ilyenkor bennem: bénultság, tehetetlenség, félelem, megalázottság. Szituáció- és személyiségfüggő is, ki képes ilyenkor lekeverni egy pofont, vagy erélyes szavakkal elküldeni a zaklatót melegebb éghajlatra. A molesztálók nagy része félénk, de van, akiből ez agressziót válthat ki, és a végén én járhatok még rosszabbul.

Az első és legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy tudatosítsam magamban: nem a gyengeség jele, ha azt érzem, nem tudok mit csinálni egy ilyen helyzetben. Nem vagyok gyáva, egyszerűen az emberi ösztön ezekre a helyzetekre a „lefagyást” kódolta belém. Annak ellenére, hogy úgy érzem, lebénultam, mégis ugyanúgy érzékelem, mi történik, sőt éberebb vagyok és csak azon jár az agyam, hogy eldöntsem, harcolni kell-e vagy menekülni.

Attól, hogy látszólag nem tettem semmit, még nem egyeztem bele abba, ami történt. A szexuális zaklatás mindig a zaklató felelőssége és hibája, mindegy, milyen ruha van rajtam, mindegy, hogy hova, mikor, hogyan mentem. Ha tudom, hogy ami történt, nem az én hibám, könnyebben feldolgozhatóvá válik a helyzet. Az is segít, ha beszélek az élményről vagy arról, hogyan védeném meg magam ilyen helyzetben. Ha te úgy érzed, nem tudsz megbirkózni azzal, ami történt, akkor kérj segítséget, beszélj olyannal, akiben megbízol. Nem szabad hagyni, hogy egy olyan titok legyen belőle, ami lelkileg megbetegít.

Ha elbagatellizáljuk, bókként vagy viccként értelmezzük, az azt a nézetet erősíti, hogy a másikra megjegyzést tenni vagy a beleegyezése nélkül megérinteni normális dolog. Ez a látásmód pedig csökkenti a nemi erőszak, mint bűncselekmény megítélésének súlyosságát, és az elkövetők könnyebben megússzák tettüket. Az utcai zaklatás nem a nők túlérzékenysége, hanem igenis komoly társadalmi probléma.