Szimpatika – Tóth Vera: „Minden úgy történt, ahogy történnie kellett”

Emlékszel?

Sosem fogom elfelejteni. Innen ment az élő adás. Itt kezdődött... nagyon durva.

Hány éve is?

Tizennyolc.

Mikor volt a döntő?

Április 3-án.

Így megjegyezted?

Hát igen. Eléggé fontos dátum az életemben.

Sokat rohangáltatok ezeken a folyosókon...

Úristen, ez volt a színpad! Itt állt a díszlet, ott volt a kifutó... Milyen gyorsan eltelt az a tizennyolc év. Mintha csak most forgattuk volna a Csillagdalt. Jaj, könnyezik a szemem... De ez a légkonditól van...

Na, ha már így átjárt a hely szelleme, beszéljünk a kezdetekről. Nem indult könnyen a pályád. Van valami, amit most másképp csinálnál, vagy olyasmi, amit megbántál?

Szegény Szeremley Huba bácsi mondta, hogy az életnek nemcsak hossza van, hanem szélessége is. És ez megnyugtató. Mert a legtöbb ember mindig csak a hosszban gondolkodik, hogy van egy út, aminek egyszer vége. Pedig azért ott van a szélesség, hogy néha megálljunk és eltekintgessünk jobbra is, balra is... Fontos felismernünk, hogy mennyi mindent tudunk még megtapasztalni – ez csak nyitottság kérdése. És igen, nekem nagyon nehéz volt elkezdeni, pontosan azért, mert tapasztalatlan voltam, és nem tudtam azzal az ősbizonytalansággal mit kezdeni, ami bennem volt. Persze ebből még most is őrzök egy adagot, de azért nem annyit, mint annak idején. Az volt a legdurvább az egészben, hogy mindez nagyon fiatalon történt meg velem, és közben folyamatosan az emberek szeme előtt voltam.

Hány éves is voltál?

Tizennyolc. Minden a rivaldafényben történt. És ez azért megnehezítette az utat. Mert más ember, ha szenved, elbújik a négy fal közé, és csak a mikrokörnyezete akarja tudni, hogy éppen mi történik vele. Én pedig... az egész országot érdekelte, hogy Tóth Verával éppen mi van. És ez áldás, de ugyanakkor hátrány is volt. Ma már egyszerűen biztonságnak élem meg, hogy az emberek látnak, ismernek, akárhova megyek az országban, mindig kapok egy jó szót, egy kedves kérdést. Senki sem akar bántani. Ugyanakkor azt is élvezem, ha nem ismernek meg, ezért szeretek például külföldön lenni. Ott ténylegesen ki tudok kapcsolni. Egyébként engem sosem zavart, hogy megismertek. Ez vele jár, az ember ezt vállalta. De ez nem azt jelenti, hogy mindent vállalni kell. Az ismertség, az egy dolog, de sokan azt gondolják, hogy ebbe automatikusan az is beletartozik, hogy a negatív kommentet, a negatív nyilatkozatot is tűrni kell: „Viseld el, hogy ez a véleményem rólad.” De miért kéne nekem ezt elviselni? Az építő kritikát nagyon szívesen veszem, de azt, amikor egy megjegyzés rosszindulatból vagy frusztrációból fakad, azt miért kéne tolerálni? Nagyon sok múlik a kommunikáción és nagyon sokat segít, ha teret adunk a másik megismerésének és nem azonnal, izomból cselekszünk.

Jó, de ha a közösségi médiáról beszélünk, akkor az esetek nagy részében a kommentelők eleve anonim profilokkal operálnak, és az, hogy mondjuk ötszázból vagy ötezerből van tíz hülye, aki beszól, miért izgat?

Annál sokkal több van, de csak azért mondtam ezt el, mert ez is az életem része. Egyébként én már ezeket mesterien semmibe veszem, de például a húgom esetében nem tudok így tenni, mert mégiscsak ezer érzelmi szál fűz hozzá, és rajta látom, hogy ez megviseli, mivel egy hiperszenzitív ember. Képzeld, ma is hajnali kettőkor felkeltem és ránéztem a messengeremre, én nem nagyon szoktam ilyet csinálni éjszaka, de persze Gabi írt, hogy nem bírja elviselni, hogy valamiért megint bántják. Ő mindent jóindulatból csinál. De neki is meg kell tanulnia kezelni ezeket a helyzeteket.

Napi kapcsolatban vagytok egymással?

Szimbiózisban élünk. Együtt lélegzünk. Nem azt mondom, hogy sülve-főve együtt vagyunk, de nagyon erős a telepatikus élmény, ami köztünk van. Persze néha csinál olyat, ami miatt én is jól kupán csapnám... De nem baj, ha ő is tapasztal, és egy kicsit megreccsenti az élet, mert ezek az élmények visznek minket előre. És ő is egy jó erős, vidéki lány, józan paraszti ésszel megáldva, szerintem sosem lesz komoly problémája, csak neki is meg kell tanulnia, hogy a népszerű embernél benne van a pakliban az, hogy nem csak szeretetet kapunk.

Emlékszem, tulajdonképpen ennek a lapnak a hasábjain jelentette be, hogy várandós.

Akkor volt az első trimeszterben. Hanna Róza most már 22 hónapos.

Talán abban, amit Gabiról meséltél, benne van a kismamaság is, nem lehet neki könnyű...

Talán igen, de azért Gabi mindig is egy káoszkirálynő volt. Ő gyárilag ilyen. A Tóthok és a Szabók és a Kálmánok összes tulajdonságát megörökölte. Benne integrálódott a család összes feszkója. Ezt kapta genetikailag, tehát ezt el kell fogadni. Sajnos az a jellemző, hogy ha valaki picit más vagy egy kicsit hullámzóbb, esetleg mélyebb, akkor már szétszedik.

Mi a helyzet veled, a te közösségi médiás követőiddel? Ők csak a virtuális térben szeretnek, vagy elmennek a koncertjeidre is?

Nekem nagyon cuki követőtáborom van, járnak a koncertre, jönnek hozzánk Palkonyára, tehát egy olyan kör, akikkel sokszor személyesen is találkozom. Ez így nagyon jó.

Ha már szóba hoztad Palkonyát... Ott éled a fél életedet a pároddal Villányban, bisztrót vezettek, amit szerényen lakás­étteremnek hívtok, de azért az ott készült videókból kiderült, hogy itt többről van szó.

Lakásétteremnek indult, illetve maga a stílus lakáséttermi, ez egy bensőséges verziója a vendéglátásnak. Előre be kell jelentkezni, és egy ún. degusztációs menüt kap a vendég, tehát nem tud á lá carte választani. Nálunk nincs az, hogy csak egy csirkesalátát kérek, helyette 4-5 fogásos menü van, éppen az, amihez a páromnak kedve van. Kicsik vagyunk, ezért korlátozottak a lehetőségeink.

Ez a hely már létezett, mielőtt megismerkedtetek volna, vagy közösen alakítottátok ki?

A hely megvolt, mint PalKonyha lakásétterem, de én pont egy új beruházásra érkeztem, kiegészültünk egy panzióépülettel és egy hátsó terasszal. Ez azért volt fontos, hogy egész nyáron tudjunk vendégeket fogadni, mert egyébként az étterem bent van a régi parasztházban, egy olyan helyiségben, ami az előző lakók nappalija volt. Ott csak 26 ember fér el, a teraszon viszont 50 és 100 közötti vendég, de általában 60 főnél többet nem engedünk be, ekkora létszám fölött már nehezen tudnánk minőséget adni. Merni kell kicsinek maradni. Tradicionális ízekkel dolgozunk, de újragondolt bisztrókonyha-szerűen készítjük a fogásokat. A párom ebben éli ki a szenvedélyét, hogy milyen ízek, milyen színek, milyen köretek...

Nekem úgy tűnik, hogy te is lubickolsz ebben az életformában.

Én imádom.

És fel is szoktál ott lépni, sőt Gabi is gyakran színpadra áll veled. Ez hogy működik, csináltok egy margitszigeti nagykoncertet vagy egy Arénát, közben meg néhány tucat embernek énekeltek egy kis bisztróban?Nyilván lelkileg sem mindegy, de azért ez üzletileg is érdekes...

Minden szerződésben benne van, hogy ha csinálsz mondjuk Budapesten vagy bármelyik nagyvárosban egy nagykoncertet, akkor egy-két hónappal előtte nem vállalhatsz 50 vagy 100 kilométeres körzetben fellépést. De Palkonya teljesen más. Az egy exkluzív dolog, korlátozott számban jöhetnek csak a vendégek, vacsoráznak valami finomat, és utána megnézhetnek egy szép koncertet azon a helyen, ahol a művésznő él. Pontosabban a művész úr és a művésznő.

És fel is szolgálsz, hogyha kell?

Abszolút, a COVID első hulláma után nagyon vergődtem, mert ugye színpadra még nem mehettem akkor. Muszáj volt valamit kezdenem magammal. A párom úgy volt vele, hogy jaj, ne csináld már, te mégiscsak egy művész vagy és díva és mit tudom én. Erre azt mondtam neki, hogy ha nem csinálhatom, akkor belehalok. Közben rájöttem, hogy ez engem iszonyúan érdekel, és imádom a vendégeket és a vendéglátást. Valószínűleg anyukámtól jön ez a dolog, régen ő is vendéglátós volt. A vendégek nagyon szeretik azt, hogy ül a Vera a sarokban, iszogatja a vörösborát, de néha feláll, és megkérdezi, hogy hogy érzi magát a kedves vendég, vagy kér-e valamit inni. Ez egy háziasszony-szerep, hiszen mi a saját életterünkbe engedjük be az embereket, ők olyanok, mintha hozzánk jönnének vendégségbe. Azért is lakásétterem, mert nagyon családias a hangulata.

Azért érdekes, hogy Gabi is és te is ebben a gasztrovilágban találtátok meg a párotokat. Ráadásul azt olvastam, hogy terveztek is valami családi vállalkozást.

Családi vállalkozásban most egyelőre még csak a SisterAct-koncertünket csináljuk. De az sincs kizárva, hogy egyszer visszaköltözünk a Balatonra vagy a Káli-medencébe, és akkor őket is meg fogjuk kérdezni, nincs-e kedvük valami közös dologhoz. Mennyire menő lenne, hogy a két gasztrosrác meg két énekesnő csinálnak egy vendéglátós valamit, akár egy bisztrókonyhát vagy valami helyi érdekességet...? És ráadásul tök hiteles lenne, hiszen ott születtünk. Szerintem ez nagyot szólna! Csak ehhez tényleg kitartás kell, meg nagy elhatározás, hogy az ember vállalja ezt az életstílust, az állandó jövést-menést. Mert kell a nagyváros és kell a vidék is. Én azért hosszú távon sehol se bírok egyfolytában megmaradni. Muszáj, hogy néha feljöjjünk randevúzni a Bazilikához, hogy beüljünk egy jó kis étterembe, a páromnak ez az inspiráció. Neki muszáj elmenni néha Olaszországba, most például Nápolyba megy pizzasütést tanulni, még okosabb, még jobb akar lenni... Pedig a karantén elején még egy kenyeret se tudott megsütni. Most meg van egy kis pékségünk.

És mi a te pizzád, a te Nápolyod?

Én most arra próbálok törekedni, hogy kevés, de jó minőségű koncertem legyen, tehát nagykoncertek, nagy helyeken, sok emberrel, nagyzenekarral. Ezt valószínűleg húsz év múlva fogom elérni.

Miért kell ehhez húsz év?

Mert az ember általában idősebb korára éri el ezt a szintet. Van még minek beivódnia, mélyülnie. Nekem nem kell sok, nekem nem kell világsztárság. Én nem vágyom arra, hogy külföldön turnézzak, de például egyszer szeretnék odáig eljutni, hogy meghívom a Budapest Sportarénába Gregory Portert vendégként egy koncertemre. De tényleg elégedett vagyok, nekem nem kell teltházas Budapest Park, az nem az én stílusom. Szívesebben énekelek színháztermekben. És ha örülnek az emberek annak, amit a színpadon látnak, az maga a boldogság.

Azt kérdeztem az elején, hogy van-e valami, amit megbántál vagy másképp csinálnál... végül is még nem válaszoltál rá.

Nem hiszem, hogy bánnék bármit is abból, amit végigcsináltam az életben. Hiszek egy felső erőben, ami segít egyengetni az utamat. És ha valamit nem jól csinálok vagy jól csinálok, akkor kapok egy jelet, hogy merre tovább. Ez a kis spiritualitás átjárja az életemet, és én ezt nem írhatom felül azzal, hogy azt gondolom, ezt másképp kellett volna csinálnom. Hiszem, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Persze lehet, hogy egy picit hamarabb eszmélhettem volna a testalkatommal kapcsolatban. De most már sokkal egészségesebb vagyok, és nem tudom elmondani, hogy ez mennyire csodálatos. Más az arcom, más a kedélyállapotom, másképp vagyok a színpadon, bírom a munkát, szinte fát lehet vágni a hátamon. Korábban annyira le voltam robbanva, hogy 30 évesen egy bevásárlást két napra kellett szervezni, mert egyszerre nem bírtam megcsinálni az egészet, annyira kövér voltam. Na, talán ezt tenném egy picit hamarabbra, mondjuk úgy 25 éves koromban kellett volna váltani, és akkor talán egy kicsit jobban utolérte volna a testem változását a lelkem változása. A régi testedet is meg kell gyászolni. Az élet adja meg a halál, a halál pedig az élet értelmét, ezt szokták mondani. Én ilyen kis elhalálozó vagyok, kis halálok tömkelegében élek. Nem tudok úgy továbbmenni, hogy nem halok meg. De minél jobban telik az idő, ez annál terhesebb. Tulajdonképpen nem annyira bánom, hogy ilyen vagyok, de azért annak örülnék, ha a gyerekemnek egy picit erősebb lenne a lelke.

Nem akartam rákérdezni, de ha már szóba hoztad... a gyereket...

Igen.

Ez hiányzik az életedből?

Most már igen. Rajta vagyunk a kérdésen. Készen állunk arra, hogy egy kis lelkecske azt mondja, hogy na, ti megfelelőek lesztek nekem szülőnek. Ha fiú, ha lány, tőlem bármelyik jöhet. De azért jó lenne, ha a kis Hanna Rózának lenne egy unokaöccse. Mert az apámnak csak lányok jutottak, még az unokája is lány, most már jöjjön egy fiú, nem? Végül is mindegy, rá van bízva az égiekre. De egyébként arról is beszélgettünk, hogy lehet, hogy egyet így vállalunk, természetes úton, és egy másikat pedig örökbe fogadunk. A páromnak szánt szándéka az, hogy megmentsünk egy életet. Ezért is szeretem őt, mert ennyire együttérző, empatikus, és végtelenül szenved attól, hogy rengeteg gyereknek nem adatik meg a családi élet. Szóval azt mondta, hogy ő nyitott lenne erre is. És én is. Miért ne?

Köszönjük a Nemzeti Táncszínháznak, hogy helyszínt biztosított az interjú elkészítéséhez.