Gyermekkorunk hőse: Cserhalmi György

Gyerekkorom hőse. A rettenthetetlen, a forradalmár, az örök lázadó, a pimasz, aki mindig nemet tudott mondani. Akinek a szemében ott van az a kölykös huncutság, amitől elalélnak a nők és megszelídülnek a fenevadak.

Hol máshol is találkozhatnánk, mint a Balaton-felvidéken, ahol sok ezer kilóméternyi filmet forgatott. Ez a vidék – és azon belül Kékkút – már jó ideje az otthona. Ülünk a kertben, bodzaszörpöt kortyolgatunk, hallgatjuk a harangzúgást, az állatok bőgését a közeli majorból, no meg a tó felől érkező alkonyi szelet.

Fotó:Falus Kriszta

Mesélted, hogy naplót írsz...

Igen... De nem napló, inkább ilyen marhaság.

Önéletrajz, regény, forgatókönyv? Emlékiratok, visszaemlékezések?

Nem tudom. Hogyha egyszer kész lesz, akkor majd a lányom, Sári eldönti, hogy mit csinál vele. Hülyeség lenne azt mondani, hogy neki írom, de hát végül is ki másnak?
Mindenféléről szól, benyomásokról, amik érnek, van úgy, hogy egy hír vagy a közélet, esetleg a politika motivál. És persze mindaz, ami megtörtént velem, ugyanúgy, ahogy másokkal is megtörtént. Anyám, apám... Amikor az ember már elég vén, és elég hülye, akkor elkezd menekülni azokhoz, akik nála is vénebbek, de nem hülyék, hiszen meghaltak már a drágák. Megpróbálja fölfedezni őket, összerakni valamit az ő történetükből, ami érvényes a magáéra is. Engem is utolért ez a fátum, ezért is írogatok. De ez nem egy komoly nyomozómunka, inkább beleélő képesség kell hozzá, ebben pedig a fényképek, levelek, tárgyak segítenek. De néha még azt is megkockáztatom, hogy inkább fantáziatermék lesz ez, mint valóság.

Édesapáddal viszonylag kevés kapcsolatod volt...

Szétkallódott a sorsunk. Apám elveszett figura volt akkoriban, a háború után, tudod az 50-es évek. Ő hol volt, hol nem. A nagyapa irányította a sorsunkat. Apámat későn ismertem meg igazán, már gimnazista voltam, amikor először beszélgettünk. Aztán főiskolás koromban – pontosan emlékszem még a napra is – elhatároztam, hogy hazamegyek Debrecenbe, és leülök apámmal, mert ez így nem mehet tovább. Sikerült? Elkezdtem a konyhában sörözni, nézegetett, mondom, „igyál meg legalább egyet”. Ő nem ivott soha életében, de akkor mégis megivott egy üveggel, azt mondta, „nem is rossz”, megivott még egyet, és elkezdtünk beszélgetni. Aztán úgy maradtunk, örökre. Úgyhogy ez megoldódott, jó sugallat volt.

És miket mesélt? Háborús vagy családi emlékeket?

Szemérmes volt, és mivel a háború egy megemészthetetlen esemény volt az életében, azt mondta, hogy ő erről nem tud beszélni. Rémálmai voltak, olyankor az egész család fölriadt, úgy ordított szegény. A halála után anyám elmesélte, hogy volt egy visszatérő, rettenetes álma, egy domboldalon kellett lefutniuk, onnét tüzeltek az oroszok, és sorra kaszálta le a fejeket a bombaszilánk. A bajtársai ott futottak mellette fej nélkül. Hát… Én a matematika érettségivel álmodom... Kinek mi a rémálom, tudod. El vagyok kényeztetve ilyen szempontból.

Ő látott valaha színpadon vagy filmben?

Persze. Szép csendesen, diszkréten, de mindenben megnézett. Még Pestre is feljött néha úgy, hogy nem is tudtam róla.

Fotó:Falus Kriszta

Örült neki, hogy színész lettél?

Soha nem derült ki. Egyszer otthon, Debrecenben azt mondta, „gyere be”, bementem, ő ott ült a fotelben és engem nézett a tévében. Azt mondta, „nézd meg, hogy ülsz a lovon, olyan vagy, mint a parasztcsizma a vásárban”. Kikapcsolta a tévét, ennyi volt az egész. Ő egyébként nagyon jó lovas volt.

Miért, te nem? Hiszen tulajdonképpen kaszkadőrként kerültél a filmszakmába.

Igen, de én inkább bátor voltam, mint jó lovas. Bereményi mesélte, hogy Pintér Tomi, aki kaszkadőrfőnök volt, mindig azt mondta neki rólam, hogy „ha forog a kamera, ő a legjobb lovas a világon, ne féltsd Géza, nem fog leesni, odaviszi a lovat, ahova akarod. De ha vége a jelenetnek, az istállóig sem tud rajta elügetni”.

Talán az édesapáddal való különös kapcsolatod eredményezte, hogy apafigurákat kerestél magadnak, olyanokat, mint Jancsó Miklós vagy Latinovits Zoltán.

Igen, Zoli a színpadi apuka volt, Miki bácsi meg a filmes. De én soha nem mászkáltam föl Jancsóékhoz, nem ültem abban a társaságban. Amikor dolgoztunk, akkor igen, sülve-főve együtt voltunk, de olyan Isten nem volt, hogy fölmenjek forgatás után. Napi tíz órát lemelóztunk, akkor mit csüngjek még ott a nyakán? Nekem is van családom, neki is, szóval ezt soha nem éreztem. Mondjuk Bódy Gábor volt az egyetlen kivétel, de ő kortársam volt, együtt is laktunk sokáig, mindenféle helyeken. Szóval ilyen apukák voltak, de aztán amikor már többet mertek rám bízni, meg egyáltalán rájöttek, hogy rám lehet bízni dolgokat, akkor egy kicsit kiegyenlítettebb, inkább baráti lett a viszony. De tudod, az tényleg egy másik korszak volt, és egy korszakot nagyon jellemez, hogy kik a nagy színészei. Akkor ott volt Sinkovits, Básti Lajos, ott volt Bessenyei Feri bácsi és Gábor Miklós. Vagy Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Őze Lajos. És ezekkel az emberekkel lehetett találkozni. Kocsmáztunk, jártunk az éjszakába és akkor megpillantottad az Őzét, ahogy ül magányosan egy asztalnál. Hogyha megittál két-három fe­lest, akkor elkezdtél olyan bátor lenni, hogy odamentél, és megkérdezted, hogy leülhetsz-e. Vagy azt mondta, igen, vagy azt, hogy nem. De többnyire azt mondta, hogy igen. Latinovits Zolival ugyanez volt, bár én Debrecenből gyerekkoromtól kezdve ismertem, de akkor se lehetett csak úgy bekéredzkedni az asztalához. De általában jó néven vette. Darvas az egy arisztokratikusabb figura volt, egy rendkívül elegáns ember, őt ezért szerették. Rájuk szokni könnyebb volt, mint leszokni róluk.

Ezt úgy érted, hogy ti fiatal színészek az ő modorukban kezdtetek el játszani?

Persze, hát orrba-szájba utánoztuk őket. Rémes volt az egész. Nekem Zoli mondta, hogy „te hülye vagy, azt csináld, aki te vagy”. Az ember soha nem hitte el, hogy ez ilyen egyszerű, ezt elfelejtették nekünk megtanítani a Főiskolán. Akkor ez még nem volt divat. Ezt a nemzedéket váltotta föl aztán a Zsámbéki–Székely-féle csapat, akik aztán olyanokat mondtak, hogy „te is vagy valaki, miért akarsz más lenni?”

És mi a helyzet most? Tanítottál fiatalokat, mit gondolsz, mennyire jellemző probléma az önazonosság?

Hát... féltik magukat. És hát nekem van egy ilyen valamim, ami talán elvnek is nevezhető, hogy nem kell tanítani, helyette föl kell szabadítani. És őszintén szólva, erre több tehetségem is volt, mint bárminek a megtanítására. Van mit, lenne mit, de aztán azt láttam, hogy ha egyszer valaki föl meri vállalni a múltját és mer róla beszélni, vagy ha nem mer róla beszélni, de már tudatosul benne az egész, hogy ez van, ez ő maga, akkor abban a pillanatban megjelenik az egyéniség. És akkor egyszer csak ott van egy szabad ember, akit baromi jó nézni. Mire tanítsam? Ő tanít engem.

Egyébként jársz színházba?

Nem. Nem tudnék végigülni egy előadást a gerincem miatt... Nézd, annyira rossz ez, nem szeretek beszélni róla, ugyanakkor meg beszélni kell róla, mert mindig megkérdezik... én vagyok hülye, hogy beülök interjúalanynak. Semmi, hát agyon vagyok műtve. Négy éve csak műtenek, most mit csináljak? A gerincemet már háromszor operálták. Meg volt a térdem, aztán jött a hasnyálmirigy-cucc, szóval ezeken úgy túl kell lenni. Sok mindenre nem jut idő emellett, tudod. Én a rák ellen nem tudok küzdeni. Az az orvosok dolga. Az életért tudok. Az az én dolgom. Sokat segít, hogy írogatom ezeket a marhaságokat... Az a jó, hogy engem nem köt határidő meg szerződés. Élek és visszaélek ezekkel a helyzetekkel.

Öt éve vesztetted el Erzsit, a feleségedet. Ezután kezdődtek az egészségügyi problémáid, ez nyilván nem véletlen.

Erzsi meghalt, elment rákban. És mindegy, kimondom, hogy akármilyen furcsa, de valamikor én az Erzsi halálába fogok belehalni. Remélem, hogy ez így nem félreérthető... mert ennek még véletlenül se ő lesz az oka.

Hány éves korotokban ismerkedtetek meg?

Ő kilenc volt, én meg tíz. Ez nagyon hosszú idő, 60 évet töltöttünk együtt. Az sok. Tudod, keresgetnek mozival meg színházzal is, de én azt mondom, hogy addig, ameddig nem vagyok tök jól, addig nem árulok zsákbamacskát. Meg azért az is hozzátartozik – most nagyon nagyképű dolgot fogok mondani, de büszke vagyok rá, hogy ennyire nagyképű lehetek még – hogy Erzsivel egy éven át beszélgettünk. Mert úgy volt, hogy egy hetet bent volt és kapta a kemót, három hetet pedig otthon lehetett. És hát a legjobb szórakozásunk az volt, hogy elkezdtünk beszélgetni, mindenfélékről. Amit addig is csináltunk, csak nem a nap 24 órájában, hanem ugye beesett az ember este a melóból, és akkor volt valami. Előjöttek mindenféle dolgok, és azon kaptam magam, hogy úristen, hát ezek drámák, tragédiák, csodálatos vígjátékok. Mi az Istent csináltam én a színpadon 50 éven keresztül? Mit ordibáltam, meg ágálltam, meg csapkodtam magam a földhöz, ha ennyivel el lehet intézni az egészet? Szóval ez van most bennem, jó lenne egyszer valami ilyesmit csinálni, anélkül, hogy elárulnám ezzel őt.

Fotó:Falus Kriszta

Mondtad, hogy többen is megkerestek, van valami, amiről már lehet beszélni?

Itt van az asztalon ez a forgatókönyv. Diplomafilm lesz... az ilyet elvállalni egyébként is kötelező. Hazamegy az ember az alma materbe... Nem minden színész így áll hozzá. Nem tudom. Én, amikor egy ilyen felkérés érkezik, akkor inkább lemondok egy olyat, amiért fizetnek, mert ez annyira fontos dolog... Mert a „gyerekek” azt csinálják, amit ők akarnak és úgy, ahogy ők elképzelik.

Kibírod, hogy ne szólj bele? Például, hogy „te, nem jobb az, ha inkább jobbról jövök be”?

Soha nem szólok bele. Profiknál, nagy költségvetésnél igen, ott mondom, hogy nem, ott rossz helyen van az a lámpa, szerintem a kamerával cseréljük meg, és akkor mondják, hogy nem, nyugodj meg, Gyuri. Aztán hallom, hogy „átállunk, kamera, lámpa”. Jó, hát ilyen van. De az egyetemisták filmjeinél csendben maradok. Ott minden a szabadságról kell, hogy szóljon. Én csak annyit mondok mindig, hogy szabadulj föl, édesem... Szabadulj föl!

 

Szimpatika akció

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!