Akkor és most – apaszemmel

Ezeket az írásokat visszaolvasva annyira jó emlékezni, és így könnyebben eszembe jut más is, ami akkortájt történt velünk. Nyolc éve nyaraltunk az összes gyermekünkkel Szilvásváradon, idén pedig elhatároztuk, hogy visszatérünk ugyanarra a helyre közösen pár napra. Kimondva a nyolc esztendő nem is tűnik sok időnek, de visszalapozva a magazin online lapjait és az emlékeimet ebben a nyolc évben, bizony meglehetősen megváltozott az életünk, illetve az életem. Előkerestem egy akkori családi videót és irtó cuki gyermekek játszottak rajta, a gyermekeink akkor még mindannyian kiskorú gyermekként. Akkor izgatottan készült Réka a bölcsibe, Dávid a nagycsoportba, Bence még javában alsós volt, Gergő és Ádám pedig valahol a kiskamaszkor derekán őrjítette meg a felső tagozatos tanárokat. Bori pedig közelített a kultikus tizenhatos évszám felé és kezdett igazi nagylánnyá válni.

A szilvásváradi kirándulásunk ebben az évben is prímán sikerült, de a csapat élethelyzete meglehetősen átalakult. Augusztus vége felé közeledve, az akkor még éppen bölcsis Réka izgatottan várja az új iskolát, ahol felsős tanulmányait kezdheti el, Dávid fiunk pedig készülődik a nyolcadik osztályra. No persze ez a kifejezés azért barokkos túlzás, mert pontosan annyira készülődik, mint amennyire egy tizenhárom és fél éves átlagos fiú teszi ezt. A többiek? Felnőttek. Hipp-hopp nagykorúvá váltak és élik az életüket. A három nagy távollétét már-már kezdem megszokni. Elfogadtam, hogy esetleg a hétvégéken, illetve az ünnepnapokon láthatjuk őket, és persze ha ezen felül bármikor nálunk vannak, az ünnepnap számba megy. Legalább is nekem. Bencét pedig felvették a Műegyetemre, ami büszkeség, de így ő is elkezdi önálló életét betársulva Bori albérletébe.

Szokatlan, de a szürke hétköznapokon kétgyermekes család lettünk. Szerencsére azért szülői feladat akad még szépszámmal, illetve amikor szükség van ránk, akkor nagyon-nagyon szükség van ránk. Egy közös nyaralás, akár csak pár napban is, de mindenkinek egy egészséges belassulás. Odafigyelés a másikra és ami nagyon fontos: saját magára. Élvezték a kirándulást, a fürdést és leginkább az estéket, mert a kiskamaszokkal muszáj volt társasozni, aztán pedig órákig beszélgetni a kertben a csillagok alatt. Láttam rajtuk, hogy jólesett nekik velünk lenni. Persze fontos az egész éves hajtás után a „fiatalos” pihenés; a haverok meg a buli, a fesztiválok és a szerelem, de minden változhat, a család pedig megmarad.

Eddig közhelyesnek tűnt a mondás, de az elmúlt nyolc évben bebizonyosodott számomra: kis gyermek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Ez pedig engem furamód jó érzésekkel tölt el, mert a gyermekeim mindig a gyermekeim maradnak, és addig jó, amíg velem, velünk is megosztják a gondjaikat és az örömeiket.

Vannak gondjaik, vannak kudarcaik, aggodalmaik, de öröm látni, hogy mindegyiknek vannak céljai, vágyai és elképzelése a jövőről! Azt kívánom nekik, érjék is el azokat a célokat!