Szimpatika – Protože, I love you

A nagyapja Kassáról származott, úgyhogy törve ugyan, de ezt magyarul mondta, igaz egy kicsit segített neki Tomi bá' is, akiből Jolanka javaslatára rögtön Pan Tomas lett, ezt követően meg Fantomas, de ő nem bánta. Egyetlen dolog érdekelte, hogy az egész nemzetközi bagázs, a kubaiak, a vietnámiak, az endékások és a magyarok épp bőrrel megússzák a zánkai Népek Barátsága Tábort, és lehetőleg ne folyjon vér.

Nem volt egyszerű dolga, mivel a nyelvi akadályokat mi gyerekek három nap alatt legyűrtük, és kialakítottuk a magunk közös nyelvét, amelyen például ilyen mondatok hangzottak el, hogy – „Considerar Rambo dve véháecsky jetzt? Ami annyit jelentett, hogy megnézzük-e a Rambo 2-t VHS-en a társalgóban. És vajon kiakadnak-e a vietnámi pajtások? – de ezt már csak én gondoltam hozzá. Nem akadtak ki, csak röhögtek a „birkaszemű bicskás fickón”.

Szóval három nap enyhe megilletődöttséget követően két frontra szakadt a tábor – voltak a nevelők, akik még egymást sem értették egészen, németül és oroszul próbáltak ügyelni a pontos ragozásra, no meg a nemekre, minduntalan belegabalyodva az on áná ánoba és a der-die-das-ba, és volt egy kb. 150 fős gyereksereg, akiknek a karattyolása szinte teljesen értelmezhetetlen volt számukra. Nem értették, miért indulunk meg minden előjel nélkül a forró betonon a kiserdő felé – nem tudhatták, hogy Santiago és Herman talált egy mumifikálódott rókatetemet, amit aztán mi, magyar pajtások, a vendéglátók eleganciájával ünnepélyesen fel is vontunk a dísztéren álló zászlórudak egyikére, vígan énekelve, hogy jön Vuk (nem értették, miért rohanunk őrjöngve a partra – azért, hogy döglött angolnákkal dobáljuk egymást), és azt sem sejthették, hogy miért borul néma csendbe 10-kor az összes háló – mondjuk éjjel 2-kor aztán rájöttek, amikor felkapcsolták a villanyt a társalgóban, ahol szinte az egész csapat ott állt a fekete-fehér Junoszty tévé körül, és azt nézte, ahogy Indiana Jones majomagyvelőt kanalaz. Ingrid ki is dobta a taccsot.

Az ám, Ingrid és Santiago. A potsdami lány és a kubai fiú. Santiagonak ébenfekete volt a bőre, Ingridé hófehér. Santiagonak göndör barna haja volt, Ingridnek egyenes és vörös. Olyanok voltak, mint két sakkfigura. Nem tudtuk, hogy pontosan mikor és miért, de valahogy ők ketten összegabalyodtak. És az egyik éjjel Santiago csónakázni vitte Ingridet. Azt mondta, egy nagy halat akar neki fogni, mert senki nem tud úgy halat fogni, mint a kubaiak. Némán osontak a keskeny stégen és Ingrid minduntalan összerezzent, amikor a vízbe toccsant egy-egy kövér kecskebéka. A vízimentős ladikjának olyan rozsdás volt a lánca, hogy egy kővel szét lehetett csapni. Santiago ellökte a csónakot. Hangtalanul siklottak a fekete vízen.

Eközben szépen lassan kapaszkodott fel a Bakony északi lejtőjén a front, hogy aztán a hegytetőn lendületet véve viharos sebességgel csapjon le a tóra, nem kímélve se kiszáradt jegenyesort, se sátortábort, se hajót. Santiago ismerte a tengert, de ez itt valami más volt. Pillanatok alatt felborultak, és ha nem sikerült volna a hajó gerincére felkapaszkodniuk, biztosan megfulladnak a szél által korbácsolt vízpárában. De nem fulladtak. Zánkával szemközt, Boglár közelében értek partot. Kivonszolták a csónakot a fövenyre, és az özönvízszerűen leszakadó eső elől behúzódtak a felfordított csónak alá. Vacogtak a hidegtől és az izgalomtól, a felhőszakadás rettenetes hangerővel, kőzuhatagként ütötte a csónak fenekét. Santiago átölelte Ingridet és megcsókolta. Ingrid is átölelte a fiú fekete vállát, és kérdőn nézett rá.

– Protože, I love you – felelte Santiago félig csehül, félig angolul, ami annyit tesz, hogy azért, mert szeretlek. És azt is jelentette, hogy itt valami olyan történt most mivelünk, amit soha nem fogunk elfelejteni, és bár nemsokára visszamegyünk a népi demokratikus köztársaságainkba, azok nem tartanak örökké, de mi örökké tartunk, és egyszer majd valahol viszontlátjuk egymást, ígérem.

Fantomas megkönnyebbült, amikor a vízirendészet sértetlenül hozta vissza a két gyereket és a mentőcsónakot, pláne amikor értésére adták, hogy felsőbb helyen már megszületett a döntés arról, hogy semmiféle ügy nem lehet a dologból, hiszen a Népek Barátsága Táborból nem lopnak csónakot az NDK-s meg a kubai gyerekek. Így aztán pár ősz hajszállal és egy Pál­ma gumimatraccal gazdagodva léphetett fel a busz lépcsőjére, ami a fővárosba, majd Ferihegyre röpítette a pajtásokat.

Santiagoval nem tudom, mi történt, de Ingrid nem volt többé ugyanaz a lány. Néhány héttel az érettségi előtt levágatta és zöldre festette a hosszú vörös haját, majd Nyugat-Berlinbe szökött, és összeköltözött egy viszonylag híres punkzenekar énekesével. Háromszor is visszalátogatott Magyarországra, a Balatonra, az egyetlen helyre, ahol mint szökött keletnémet, találkozhatott a családjával. A határnyitás után Kubába ment, ahol hozzáment egy egyetemi tanárhoz, Havannában éltek tíz évig, aztán elváltak. Ingrid visszatért Potsdamba, munkát vállalt egy nagy nemzetközi cégnél, és a betegeskedő szüleit ápolta. Egy üzleti út Budapestre sodorta, a napközbeni unalmas tárgyalások este egy elegáns étteremben folytatódtak a Feneketlen-tó partján.

Ingrid azonnal megismerte Santiagot, aki a szomszéd asztalnál, szinte vele szemben ült. A vacsora végeztével Ingrid elbúcsúzott, elnézést kért, azt mondta, neki még maradnia kell. Santiago göndör hajába már ősz tincsek keveredtek, de a szeme semmit nem változott. Nem szóltak semmit, csak kézenfogva sétáltak a tópartot övező forró betonjárdán. És Ingrid már nem rezzent össze, amikor mellette toccsant a vízbe egy-egy kövér kecskebéka. És akkor sem, amikor Santiago újra a fülébe súgta azt a mondatot.