Az olvasás nagykövete: Szabados Ágnes

Szabados Ágnest régóta ismerhetik a nézők a televízióból, hiszen hét éve az RTL Klub népszerű híradósainak egyike. Végül ő maga is bekerült a hírekbe: először az általa indított, olvasást népszerűsítő kampányával, majd azzal, hogy könyvesboltot nyitott. Ágit a nem mindennapi karriertörténet alakulásáról, és a két szakma összehangolásáról kérdeztük.

Nagy sikert aratott a Nincs időm olvasni kihívás címmel indított akciód, amivel az volt a nem titkolt célod, hogy minél több embert rávegyél az olvasásra, amit te magad is imádsz. Miből fakad, hogy ilyen különleges viszony fűz a könyvekhez?

Ez sok összetevőből áll, de az biztos, hogy édesapámnak ebben jelentős szerepe van, aki mozdonyvezető, de mindig visz magával néhány könyvet, és amikor valahol várakoznia kell, olvasással üti el az időt. Gyerekkoromtól kezdve ezt láttam tőle, nekem ez a természetes. Mindig szerettem olvasni, de mivel versenytáncos voltam, így a sport sokáig nagyobb szerepet töltött be az életemben. Akkor lettem igazi könyvmoly, amikor rátaláltam a Harry Potter-kötetekre, amelyek utat nyitottak egy új világ felé: minden új rész megjelenésekor egyidős voltam a szereplőkkel, így velük nőttem fel én is. Rájöttem, hogy mennyire szórakoztató, izgalmas, hasznos lehet az olvasás, és hogy gyakorlatilag a sorozatoknál, a filmeknél is sokkal jobb, hiszen a történetek a képzeletemben jelennek meg, én lehetek a rendező.

De mi motivált abban, hogy kampányt indíts az olvasásért?

A médiában feltűnő embereknek kötelességük lenne példát mutatni a fiataloknak, és én híradósként úgy éreztem, ez olyasmi, amivel érdemes megszólítani az embereket. Bármilyen furcsán hangzik, öt évvel ezelőtt még nem volt annyira trendi az olvasás – szerencsére mára ez pozitív irányba változott –, ezért kezdetben néhány barátom óvott attól, hogy kiálljak a nyilvánosság elé ezzel. A kutatások szerint az, aki évi 12 könyvet elolvas, már elit olvasónak számít – ennyit én is teljesítettem, de bizonyos időszakokban nálam is kevesebb idő jutott erre. Magamat is szerettem volna motiválni, ezért úgy döntöttem, minden hónapban elolvasok legalább egy könyvet, amit a közösségemmel is megosztok, aztán pedig kibeszélhetjük az élményeinket. Nem gondoltam, hogy végül negyvenezres közösség alakul ki a Nincs időm olvasni kihívásból, de nagyon boldog vagyok, hogy sikerült átadni az üzenetet, hogy igenis mindig lehet találni időt az olvasásra. Egy hónap alatt szokássá válhat, ha mindig viszünk magunkkal egy kötetet, és akár tömegközlekedés közben elolvasunk néhány oldalt. Nem a mennyiség a lényeg, de sokat nyerünk azáltal, ha beépítjük a mindennapjainkba ezt a szokást.

Valóban nagyon hamar sikeressé vált a kezdeményezés, de hogyan vezetett mindez odáig, hogy végül elhatároztad: könyvesboltot nyitsz?

Négy év szenvedélyes munka után úgy éreztem, jobban érdekelnek a könyvek annál, minthogy megelégedjek azzal, ha megmutatom, éppen mit olvasok. Elkezdett érdekelni, hogy miért ilyen a papír, milyen típusú borító hat az olvasókra, hogyan készül el egy könyv. Elvégeztem egy könyvmenedzsment szakot, mert szerettem volna megtalálni a helyem a könyves szakmában, és persze az is érdekelt, hogyan működik a kiadói élet. A könyvkiadás nem tűnt túl reálisnak, még egy ekkora táborral a hátam mögött sem, de úgy gondoltam, ha nem most, akkor sosem fogom megvalósítani azt az álmot, hogy könyvesboltot nyissak. Az első gondolatom egyébként egy kiadó volt, mert ennek a tevékenységnek minden mozzanata izgat a kézirattól kezdve a nyomdai munkáig. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt is megtapasztalhattam, hiszen én adtam ki Peller Mariann első regényét.

Tavaly nyáron támadt az az ötletem, hogy mi lenne, ha létrehoznék egy kicsi, de kellemes könyvesboltot, ami reagál arra a túlkínálatra, amit a nagy könyvhálózatoknál tapasztalhatunk.  Megfigyeltem, hogy az emberek sokszor tanácstalanul nézelődnek, a sok impulzustól kedvetlenné válnak, és végül könyv nélkül távoznak az üzletből. Én viszont olyan boltot szerettem volna nyitni, amiben úgy érzi a látogató, mintha az én nappalimba lépne be, én pedig előválogatom nekik azokat a könyveket, amiket szerintem érdemes elolvasni. Minden új könyvet természetesen én sem tudok azonnal elolvasni, de egészen jól működnek a megérzéseim, és hiszek azokban a kötetekben, amelyeket megtalálhatnak nálunk az olvasók. Jó kapcsolatban vagyok a nagy kiadókkal is, így naprakész vagyok az újdonságokat illetően, szóval egyszerre lettem kiadó és könyvesbolt tulajdonos. Megismertem a kereskedelem működését, de azt hiszem, ez egy soha véget nem érő tanulási folyamat lesz.

Élvezed, hogy egy új szakmába is beletanulhatsz, miközben a televíziózás is jelen van az életedben?

Sokat tépelődtem azon, vajon menni fog-e, hiszen nem ismertem ezt a közeget. De azt hiszem, nem szabad magunkat korlátozni, mert a bátortalanság nem szolgálja a fejlődésünket. Rájöttem, hogy igenis képes vagyok megtanulni, hogyan épül fel ez a szakma, pedig kezdetben azt sem tudtam, hogyan működik a pénztárgép. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Libertine Könyvesboltban tényleg mindent én hoztam létre, még a jellegzetes, aranyszínű létrát is én festettem le. Nyilván nem tudok mindig itt lenni, de a csapatot is én tanítottam be, és ha úgy alakul, szívesen beállok a pult mögé is.

Meg lehet ismerni valakit a könyvespolcán található könyvek alapján?

Abszolút, hiszen az olvasás egy önismereti utazás. Ha valaki megfigyeli, milyen olvasmányélményeimről mesélek, kitalálhatja, épp mi jár a fejemben. Gyakorlatilag egy lelki kitárulkozás az, hogy megosztom, éppen milyen témák foglalkoztatnak.

Bár gyakran kapok érte kritikát, mindig hangsúlyozom: mindegy mit, csak olvass! Nem baj, ha valaki ponyvát vagy lektűrt olvas, mert manapság nem azon kell vitatkozni, melyiknek mekkora az irodalmi értéke, hanem a telefonnal, a sorozatokkal, a videojátékokkal és az internettel szemben kell felvenni a versenyt, ami rengeteg figyelmünket veszi el. Csak az a fontos, hogy ne felejtsük el a betűket és használjuk a könyveket!

Ha egy képzeletbeli skála egyik felén az áll, hogy az olvasás elit elfoglaltság, a másik végén pedig ott van egy sarokban olvasó gyerek, akit a társai gúnyolnak, mert ez nem elég „menő” elfoglaltság, akkor mit gondolsz, ma Magyarországon hol tart az olvasás megítélése?

Az egyre több, főleg internetes közösségnek köszönhetően talán középen van. Egyébként én nagyon örülnék, ha a sarokban olvasó gyerek nem lenne ciki, mert ez inkább különleges és vagány, semmint ciki. Persze fontos a közösségi élet is, az sincs rendben, ha valaki folyton a könyvekbe bújik. Ugyanakkor nagyon jó lenne, ha a gyerekek körében is sokkal nagyobb mértékben elterjedne az olvasás, és felfedeznék, hogy nem csak az interneten találhatnak szórakozási lehetőséget. Hiszen az olvasás nem feltétlenül magányos élmény, például meg lehet beszélni az olvasottakat a barátokkal, és ez máris elmélyíti a kapcsolatokat, mert egymást is jobban megismerhetjük az ilyen beszélgetések által.
Ugyanakkor a kultúrsznobizmus nem tesz jót az irodalomnak, mert az elrettenti az olvasókat – például manapság sokan félnek a „szépirodalom” vagy a „kortárs” szavaktól. Azt hiszem, akkor vagyunk jó helyen, ha az említett skálán középen maradunk, és nincsenek végletek.

Mennyiben járult hozzá a szakmaválasztásodhoz és a híradós karrieredhez az, hogy imádtál olvasni?

Talán szerepet játszott benne ez is, de tény, hogy már 16 évesen tudtam, mivel szeretnék foglalkozni. Amikor megtudtam, hogy létezik kommunikáció szak, és megtanulhatom, hogyan kell újságot írni, egyértelmű volt, hogy erre fogok jelentkezni a Szegedi Tudományegyetemen. Már a gimnáziumban is újságot alapítottam a társaimmal, és később az egyetemen is aktívan részt vettem mindenben, mert mindent meg akartam tanulni erről a szakmáról. Talán ennek köszönhető, hogy az egyik oktatóm megkérdezte, nem lenne-e kedvem gyakornokoskodni a szegedi tévében. Egyszer úgy alakult, hogy épp híradóst kerestek, és felajánlották: próbáljam ki. Először nyilván nem ment profin, és az is rosszul érintett, hogy le kellett vágatnom a hajam, hiszen a hosszú haj még fiatalabbnak mutat a képernyőn – ezért egyébként a mai napig küzdök, hogy hosszú maradhasson a hajam –, de nagyon élveztem. Később rábukkantam egy álláshirdetésre, a SportKlubhoz kerestek riportert. Bár sokan azt mondták, hátszél nélkül felejtsem el, hogy egyszer eljutok Pestig, csak azért is megpróbáltam, és sikerült. Jól jött a korábbi élő híradós rutinom, így kerültem 2014-ben D. Tóth András mellé az RTL Klub Híradójába, amit elképesztő sikerként éltem meg.

Más műfajok nem is igazán izgattak?

Kezdetben sok mindent kipróbáltam, Szegeden műsorokat is vezettem, és a sportriporteri munka is nagyon izgalmas volt, de a híradózásba szerettem bele igazán. Ahogy az élet eléd dobja a lehetőségeket, egy idő után elfogadod, hogy valóban ez a te utad, mára pedig biztosan kijelenthetem, hogy jól döntöttem: azt hiszem, egy országos kereskedelmi csatornán híradót vezetni mindenképpen inspiráló, és a szakma csúcsa, ha szabad ilyet mondanom.

Úgy érzed, a munka jelenlegi felosztása hosszú távon is működképes lesz?

Most maximálisan egyensúlyban van az életem: jelen van a híradózás, nem kell lemondanom a hírek szeretetéről és az újságírásról, ugyanakkor más képességeimet is kamatoztathatom a könyvesboltban, miközben a hobbim, az olvasás is a mindennapjaim részét képezi. Egyelőre nagyon élvezem a helyzetet, aztán majd az élet alakítja, mennyire bírom majd ezt például később édesanyaként. Most megpróbálok örülni annak a megdöbbentő ténynek, hogy tizenhat évesen még a nappaliból néztem Erős Antóniát és Szellő Istvánt, akikre tényleg példaképként tekintettem már akkor is, most pedig ott vagyok mellettük, és ugyanazt a munkát végzem, mint ők.

A szüleid egy pillanatig sem óvtak a média világától?

A gimnáziumi újságírást követően látták, hogy ezt tényleg komolyan gondolom. Kezdetben megpróbáltak a jogi pálya felé terelgetni, de mivel öntudatos kamasz voltam, és jogi irodánk épp annyira nem volt, mint televíziócsatornánk, azzal érveltem, hogy jogászként se feltétlenül lenne nagyobb esélyem egy biztos munkahelyre. Ezt végül ők is belátták, és nagyon hálás vagyok érte, hogy a pályám során mindig teljes mellszélességgel kiálltak értem.

Irodalomterapeutaként látom, mennyire káros, amikor sokan negyven évesen döbbennek rá, hogy a választott szakmájuk valójában a szüleik döntése, és teljesen mást szerettek volna csinálni. Hagyjuk a gyereket afelé menni, amit a szíve diktál, legfeljebb a saját tapasztalataiból tanul majd, de csak ez vezet boldogsághoz az életben.

Mennyire látod küzdelmesnek ma a média világát? Mit tanácsolnál annak a pályakezdőnek, akinek a tiedhez hasonló ambíciói vannak, és nem egy valóságshow-ban szeretné elindítani a pályafutását?

Amikor fiatalokkal beszélgetek, mindig elmondom, hogy én nem azért lettem híradós, mert híres akartam lenni, hanem mert a szakma minden részlete érdekelt. Álságos lenne azt mondani, hogy zavar, ha felismernek, és emiatt kedvesebb velem pl. a hentes, de számomra nem ez volt a motiváció, és ez a lényegi különbség. Én tényleg a szakmába szerettem bele, minden apró részletével együtt. Ma már sok fiatal azt hiszi, elég, ha influencerkedik, és közben fogalma sincs arról, mennyit kell dolgozni akár fizetés nélkül, gyakornokként azért, hogy megbecsüljenek a szakmában, és hogy ezt nem lehet megúszni. Azt tanácsolnám, minél hamarabb próbáljanak rájönni, mire vágynak a szívük mélyén, mit csinálnának szívesen. Senki ne gondolja, hogy akkor is sikerül majd bekerülni egy jó helyre, ha az egyetemi évek csak a bulizásról szólnak. Az is nagyon fontos, de már ezeknek az éveknek is van tétje, és megéri aktív tanulással tölteni ezt az időszakot. Néhány csoporttársamon én is azt láttam, hogy azt hiszik, megszerzik a diplomát, és majd az országos csatornák keresni fogják őket egy-egy állásajánlattal. Ez nem így van. Nagyon nehéz bekerülni, de én hiszek abban, hogy ha valaki tehetséges, akkor megtalálja az útját.

Abban, hogy szebb húst kapsz a hentesnél, azért az is benne van, hogy a te területed objektív, tehát nem annyira megosztó, mint pl. a műsorvezetés, nem?

Nemrég elindítottam egy saját műsort a Youtube-on Mutasd a könyvespolcod! címmel. Ismert emberekkel beszélgetek, akik közben megmutatják, mit olvasnak, és az egész narratívát az ő könyveik teremtik meg. Ebben a műsorban sokkal jobban megmutatkozik a személyiségem, és érdekes volt megtapasztalni, hogy a kommentelési lehetőségnek köszönhetően azonnal kaptam hideget-meleget. Igyekszem ezt tudatosan kezelni, de hazudnék, ha azt mondanám, nem esnek rosszul a kritikák, hiszen én sem vagyok tökéletes, hibákat mindannyian vétünk, és alkalmanként apróságokért is azonnal ízekre szednek.

Valószínűleg az elmúlt hét évben híradósként tényleg kicsit burokban éltem, de az építő jellegű tanácsokra figyelek, a negatívumokat pedig megpróbálom kizárni, mert nem visz előre, ha hagyom, hogy lerombolják az önbecsülésem.

Kamaszként versenytáncos voltál, ami megalapozta a mozgás szeretetét. Mennyire van még jelen az életedben a sport?

Korábban a párommal megpróbálkoztunk a Nincs időm edzeni kihívással, de a járványhelyzet miatt ez háttérbe szorult, és bár a mentális egészségünk szempontjából nemcsak az olvasást, hanem a testmozgást is nagyon fontosnak tartom, még mindig nem rázódtam vissza a megszokott kerékvágásba – nem is érzem jól magam emiatt. Nem tehetem meg, hogy nem figyelek oda az egészségemre, és épp a koronavírus döbbentett rá arra, mekkora luxus, ha valaki egészséges, mégsem fordít időt és energiát a mozgásra, mert ezzel a saját életét rövidíti meg.

Egyébként imádok görkorizni a Duna- parton, edzőterembe is járok (amikor lehet), és nemrég újra elkezdtem táncolni, most a jazz balett a nagy szerelem. Közben pedig remélem, hamarosan visszatérhetünk a megszokott, szabadtéri mozgásformákhoz is.

Milyen hosszú és rövid távú terveid vannak? Tervezgetős típus vagy?

Én a tipikus listaírós, évekre előre tervezgetős alkat vagyok. Folyamatosan gondolkozom, mivel készüljünk a könyvesboltomban vásárlóknak, és persze a könyvkiadás is foglalkoztat. Most például egy olvasásnépszerűsítő kiadvánnyal készülünk KÖNYVnyERŐ címmel, amit 9-10 éveseknek szánunk, és nagyon hiszek benne. Összefogtam kilenc tanárnővel, akikkel egy éve online dolgozunk azon, hogy egy olyan könyvet hozzunk össze, ami szerintünk könyvmollyá teheti ezt a korosztályt. Nagyon sok felnőttel sikerült újra megszerettetnem az olvasást, de a gyerekekig még nem jutottam el, pedig a felső tagozat környékén veszítjük el a legtöbb olvasót. Hiszek benne, hogy ez a könyv segítő kezet nyújthat, és örülnék, ha egyszer eljutnánk addig, hogy az a sarokban olvasó kisfiú vagy kislány már nem ciki, hanem menő.

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Szimpatika akció

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!