Szimpatika – Az inváziós növények sikerének háttere

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) tudományos tanácsadóját, Botta-Dukát Zoltánt is a tagjai között tudó nemzetközi kutatócsoport eredményeit bemutató publikáció a PNAS című szakfolyóiratban jelent meg.

Idegen növényfajoknak nevezzük azokat a fajokat, amelyek természetes elterjedési területükön kívül nőnek. Közülük azok a fajok, amelyeknek sikerül önfenntartó populációt létrehozni az új környezetben – ezt nevezik „meghonosodásnak” -, jelentős negatív hatással lehetnek az élővilágra, a gazdaságra vagy az emberi jóllétre. A kutatók szerint azonban nem minden növényfaj egyformán sikeres az új élőhelyek meghódításában.

A tanulmány az „inváziós siker” három elkülönülő dimenzióját írja le: lokális tömegesség, földrajzi elterjedés és élőhelyválasztás. A sikeres fajok tömegesen, nagy területen és sokféle élőhelyen fordulnak elő.

A sikeres fajoknak csak egy részére igaz, hogy mindhárom szempontból sikeres „super-invader”. A kutatás során európai léptékben vizsgálták a szakemberek a fajok sikerességét a három szempont szerint, amelynek alapján elvégezték az Európában előforduló őshonos és idegen fajok nagy részének a besorolását.  A fajok biológiai tulajdonságai mellett a betelepedésük története is fontos egy-egy faj sikerének előrejelzéséhez.

Az eredmények alapján kiderült, hogy a mindhárom szempontból sikeres fajok általában más kontinensről (Ázsiából vagy Amerikából) származnak, míg az Európa más részein őshonos fajok általában nem lesznek sikeresek ott, ahol természetes módon nem fordultak elő a kontinensen.

Ezenkívül a más kontinensről származó, minden szempontból sikeres fajok („super-invaders”) gyakran gyors növekedésűek, azonban gyengén védekeznek természetes ellenségeik – például az őket fogyasztó rovarok – ellen. Ez összecseng az „ellenségektől megszabadulva” („enemy release”) hipotézissel, amely szerint új földrajzi területre kerülve az idegen faj maga mögött hagyja az evolúció során vele együtt kifejlődött kórokozóit és fogyasztóit, így kevésbé fontos számára a védekezés, és erőforrásait a növekedésre fordíthatja. A jelenség különösen kifejezett, ha az eredeti és az inváziós elterjedési terület távol van, vagy köztük terjedési akadályok – például magas hegyek vagy óceánok – vannak.

„Az ilyen megállapítások nemcsak a fajok jelenlegi előfordulásának jobb megértését segítik, hanem a későbbi inváziók előrejelzéséhez is támpontul szolgálnak” – hangsúlyozzák a közleményben.